Mi inspirál egy következő művészi fejezetet, új hangzásokat, ötleteket, meglepő fordulatokat? Nos, egészen sok olyan dolog bír befolyásoló tényezővel, aminek semmi köze egy szépen csengő akkordhoz, vagy egy magasröptű üzenethez.

A Kapunyitó készítésének legelején azt írtam, hogy ha csak az azt megelőző albumhoz való viszonyomat vizsgálom, már hallok is valamilyen zenét a fejemben. Egy nagy projekt végigvitele minden alkalommal hordoz tanulságokat, amiket csak jóval a célba érés után látunk, s nincs ez másként a Relációval való – bocs – relációmban sem. Ha lett volna még egy évem, ha annál a megoldásnál bátrabb vagyok, ha annak a zenésznek több szabadságot adok stb. Órákig lehetne sorolni, de nem érdemes. Akkor az volt a legjobb tudásom, akkor az a döntés volt fontos, és egy tökjó kis album kerekedett ki belőle. Az a szerencse, hogy van kedvem tovább fejlődni az elért eredmény alapján (a Kapunyitó után nem volt).

A profán inspirációk között vezető szerepe van annak, hogy a Reláció megjelenését követően majdnem másfél évig gyógyultam ki egy ínhüvelygyulladásból, nem tudtam gitározni. Ez nemhogy zavart volna, felszabadította a kreativitásomat. A hangszeres energiáim az ének és a kifejezőerő fele csatornázódtak, valamint új hangzások beemelésével kísérleteztem. Ugyanazt a közvetlenséget érzem a teraszon feljátszott billentyűsávokban, mint anno az egy szál gitárban (Azzal a különbséggel, hogy az előbbit tényleg fel lehet venni a kertben).

A koronavírus annyiban mindenképpen hozzáadott a készülő anyaghoz, hogy egy teljes évem lett a töltődésre. Ugyan évről évre tartok 1 hónap szünetet, 10 év után már nem tudtam akkorát fékezni a mókuskerékben, hogy elég legyen az a pár hét a fejem kitisztítására. Most azonban lett időm, és én magam is meglepődöm, hogy mennyi régi beidegződés adta át magát valami sokkal felszabadultabb újnak.

A Reláció végeztével elhatároztam, hogy innentől kezdve semmit sem szeretnék egyedül csinálni. 10 év elég volt erre. A megszólalásban, a vizualizációban és az üzleti részben is olyan emberekkel veszem körbe magamat, akik jobban értenek az adott területhez, mint én. Szívesen adok át feladatokat engem inspiráló kollégáknak, és ezekből a kollaborációkból erősebb és magabiztosabb anyag születik, mint eddig bármikor. Jó érzés megbízni.

Ahhoz, hogy elengedjem ezt a kontrollt, elég erős önismeret szükséges. Nem csupán ahhoz, hogy tudjam, mit tudok és mit nem, hanem azt is, hogy mire mondok igent és mire nemet. Azt érzem, hogy elért egy olyan szintre a zenei személyiségem, hogy a mások „beleszólása” nem veszélyezteti a produkcióm egyediségét, hanem felemeli a benne rejlő lehetőségeket.

Jó példa erre a klipjeim története. A Szent Gellért térnél minden részletről tudni akartam, hogy tényleg én legyek a klipben. A Nyár című dalnál karrierem egyik legbölcsebb döntése volt visszautasítani egy teljes csapat ötletét; minden jól hangzott, csak éppen nem én voltam. Ezzel szemben A ház esetében az író-rendező olyannyira érezte, mit üzen a zene, és milyen úgy általában a Petruska, hogy ott sem kellett lennem a forgatáson, és mégis mennyire magaménak érzem.

Jó érzés picivel öregebbnek lenni annál, mint ami voltam. Ja, és még dalok is születnek.