Kész a negyedik lemez. 

S ahogy most ezt ide leírom, minden megelőző blogbejegyzés nélkül, nem tud nem eszembe jutni, amit a második készítésekor gondoltam: „Számomra egy tevékenység folytatása mindenképpen viszonyul valahogy az előző produktumhoz. Szinte ha csak ezt a viszonyt vizsgálom, már hallok valamiféle zenét a fejemben.”

Hát igen. A Relációt 3 évig írtam és 1 éven át vettük fel, míg a ’Negyedik’ 3 nap írás és nem egészen 6 stúdióban töltött nap alatt született meg. Az eredmény pedig egy spontán, előhuzalozottságtól mentes, a pillanatot megragadó alkotás lett. Sok esetben szándékosan készületlenül, vagy elnagyolt ötletekkel indultam neki a felvételeknek, hogy az, amit rögzítünk, minél élettel telibb, friss és ropogós legyen.

A teljes képhez hozzátartozik, hogy ez a lemez a Holdongolf társulat, Kathy Zsolt által jegyzett Felül a gálya című, Petőfi-bicentenáriumi zenés színházi előadására írt dalaim gyűjteménye. Vagyis a szövegíróm ezúttal Petőfi Sándor és egy már javában turnéztatott produktumról beszélünk. Ebből még nem következne automatikusan az, hogy ilyen gyorsan menne az alkotás, mégis, ha visszatekintek a korábbi folyamataimra, ordító számomra a tanulság.

Sosem a dalok megírása jelentette a nagyobb kihívást, hanem annak a koncepciónak a kitalálása, ami összefogja és egyedivé teheti azt, amit adott időben kiadok a kezeim közül. Ha visszaolvasom ezt a blogot, jól látom, hogy lényegében a legtöbb időt ezzel töltöttem mindig is. Itt viszont megvolt az a luxusom, hogy a koncepción nem kellett agyalnom, hiszen a színdarab váza adott volt. Jó, persze a kész szövegek is nagy segítséget adtak.

Ezek megléte viszont olyan elemi erővel szabadította fel a kreativitásomat, hogy én magam is meglepődtem, hogy amit egy hétvége alatt megírok, feldemózok, és nem nyúlok hozzá többet, az ugyanolyan vállalható eredményt hoz, mint az időben elterülő kényelmességgel létrehozott korábbi néhány albumom.

A másik tanulság, ami egyre jobban foglalkoztat, az a nemtudás. Egyrészt szerintem ezt vállalni is tök izgalmas – válaszkényszerben megengedni magadnak azt, hogy szégyenérzettől mentesen ne akarj sem sejteni, sem tippelni –, másrészt pedig rendkívül hálás dolog, amikor ezeket a lukakat a barátaid, pályatársaid kreatív energiái töltik ki. Korábbi lemezeimmel ellentétben szándékosan nem adtam támpontokat a session-muzsikusoknak, a Laura & Barna producer-hangmérnök teamet is inkább kérdésekkel, semmint megvalósítandó vágyakkal bombáztam, az eredmény pedig számomra pont olyan, amit várok egy folytatásos történet következő részétől: mindig ugyanaz, mindig más.  

Egy lemez elkészültét nálam általában egy kreatív tespedés követ. Az energiáimat ilyenkor a végrehajtói irányba fektetem, vagyis a koncertezésbe, az íráshoz való visszatalálás pedig nem megy könnyen. Egész egyszerűen kell idő, mire újra van mit mondanom a kiadós monológot követően. Azért az éppen elkészült album közvetlen utórezgésében mindig születik egy-két dal, de a jó ötletek szépen lassan elenyésznek, mintha csak egy késő őszi táj készülne a télre.

A Relációt követő egy évben írtam néhány „beadandót” online zenei kurzusokra. Ezek többnyire tárgyilagos, lélektelen ötletek, arra viszont nagyon jók, hogy átbillentsenek új irányokba. Az egyik ilyen áttörést egy olyan feladat hozta el, amelynek során ki kellett választanom két olyan egymástól távol álló előadót, akik inspirálják a zenémet, és írni egy olyan dalt, ahol mindkét hatás érezhető. Ez azért tetszett, mert eleve azzal szeretek kísérletezni, hogy a modern és a hagyományos popzene hogyan házasítható. Noha, kellett egy év neki, végül ebből született meg az In The Game Again című dal.

Ami viszont igazán belökte a kreatív folyamatot, nagyon hasonló volt ahhoz, ahogyan a Trouble in My Mindot megírtam 6-7 éve. A karantén alatt nagyon éreztem a nyomást, hogy „kéne” írnom valamit, de különösebben nem jutottam semmire. Két dolog bénított meg. Vagy azt éreztem, hogy semmi ötletem sincs, és üres marad a papír. Vagy pedig jöttek a gondolatok, de olyan kusza, halmozódó kanyarokban, hogy lehetetlen volt kihámoznom belőlük a lényeget. Tehát vagy üres lap vagy kanyargós útvesztő. Empty Pages and Winding Roads. Hiszen ez egy jó dalcím! Mennyi történet rejlik ebben az ellentétpárban! A történet pedig olyannyira írta magát, hogy nem egészen másfél óra alatt az üres papírt teleírtam és még fel is demóztam a dalt. Szándékosan nyersen, konkrét elképzelések nélkül, hogy még bármilyen irányba el lehessen vinni. Hiszen ahogy írtam korábban is, nagyon konkrét elképzelések helyett igyekszem teret adni a spontánságnak és a közreműködők ötleteinek egyaránt.

Mi inspirál egy következő művészi fejezetet, új hangzásokat, ötleteket, meglepő fordulatokat? Nos, egészen sok olyan dolog bír befolyásoló tényezővel, aminek semmi köze egy szépen csengő akkordhoz, vagy egy magasröptű üzenethez.

A Kapunyitó készítésének legelején azt írtam, hogy ha csak az azt megelőző albumhoz való viszonyomat vizsgálom, már hallok is valamilyen zenét a fejemben. Egy nagy projekt végigvitele minden alkalommal hordoz tanulságokat, amiket csak jóval a célba érés után látunk, s nincs ez másként a Relációval való – bocs – relációmban sem. Ha lett volna még egy évem, ha annál a megoldásnál bátrabb vagyok, ha annak a zenésznek több szabadságot adok stb. Órákig lehetne sorolni, de nem érdemes. Akkor az volt a legjobb tudásom, akkor az a döntés volt fontos, és egy tökjó kis album kerekedett ki belőle. Az a szerencse, hogy van kedvem tovább fejlődni az elért eredmény alapján (a Kapunyitó után nem volt).

A profán inspirációk között vezető szerepe van annak, hogy a Reláció megjelenését követően majdnem másfél évig gyógyultam ki egy ínhüvelygyulladásból, nem tudtam gitározni. Ez nemhogy zavart volna, felszabadította a kreativitásomat. A hangszeres energiáim az ének és a kifejezőerő fele csatornázódtak, valamint új hangzások beemelésével kísérleteztem. Ugyanazt a közvetlenséget érzem a teraszon feljátszott billentyűsávokban, mint anno az egy szál gitárban (Azzal a különbséggel, hogy az előbbit tényleg fel lehet venni a kertben).

A koronavírus annyiban mindenképpen hozzáadott a készülő anyaghoz, hogy egy teljes évem lett a töltődésre. Ugyan évről évre tartok 1 hónap szünetet, 10 év után már nem tudtam akkorát fékezni a mókuskerékben, hogy elég legyen az a pár hét a fejem kitisztítására. Most azonban lett időm, és én magam is meglepődöm, hogy mennyi régi beidegződés adta át magát valami sokkal felszabadultabb újnak.

A Reláció végeztével elhatároztam, hogy innentől kezdve semmit sem szeretnék egyedül csinálni. 10 év elég volt erre. A megszólalásban, a vizualizációban és az üzleti részben is olyan emberekkel veszem körbe magamat, akik jobban értenek az adott területhez, mint én. Szívesen adok át feladatokat engem inspiráló kollégáknak, és ezekből a kollaborációkból erősebb és magabiztosabb anyag születik, mint eddig bármikor. Jó érzés megbízni.

Ahhoz, hogy elengedjem ezt a kontrollt, elég erős önismeret szükséges. Nem csupán ahhoz, hogy tudjam, mit tudok és mit nem, hanem azt is, hogy mire mondok igent és mire nemet. Azt érzem, hogy elért egy olyan szintre a zenei személyiségem, hogy a mások „beleszólása” nem veszélyezteti a produkcióm egyediségét, hanem felemeli a benne rejlő lehetőségeket.

Jó példa erre a klipjeim története. A Szent Gellért térnél minden részletről tudni akartam, hogy tényleg én legyek a klipben. A Nyár című dalnál karrierem egyik legbölcsebb döntése volt visszautasítani egy teljes csapat ötletét; minden jól hangzott, csak éppen nem én voltam. Ezzel szemben A ház esetében az író-rendező olyannyira érezte, mit üzen a zene, és milyen úgy általában a Petruska, hogy ott sem kellett lennem a forgatáson, és mégis mennyire magaménak érzem.

Jó érzés picivel öregebbnek lenni annál, mint ami voltam. Ja, és még dalok is születnek.

Metropolita. Kapunyitó. Reláció.

A sorozat folytatódik, jó néhány dalt már megírtam a következő nagy fejezethez az elmúlt két évben. Tavaly művészi iránykijelölés céljából fel is vettünk három nótát, egy híres magyar sláger, illetve egy korábbi dalom feldolgozását, valamint egy olyan új szerzeményt is, ami már egyértelműen a negyedik nagy művészi egység első kész terméke.

Esetleg feltűnt, hogy kerülöm az album vagy lemez szót? Nos, jól látod.

Olyannyira megváltoztak a zenehallgatási szokások, hogy nem sok értelmét látom egy újabb hagyományos nagylemez elkészítésének. Egyszerre 10 számmal kijönni azt jelenti, hogy a néhány hetes hírverést követően egyszerre 10 szám válik elavulttá a média és az algoritmusok szemében, aztán jön a túl hosszú csönd, és örülök, ha még valaki emlékszik rám, mire újra kitalálom magam. A hagyományokhoz ragaszkodó, kézzelfogható lemezeken felnőtt énrészem persze berzenkedik, ugyanakkor a változó világot, jelenségeket kíváncsian figyelő oldalam vonzódik az új lehetőségek adta kísérletezéshez.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Gyakrabban megjelenő, kevesebb mennyiségű újdonság. Single és EP. Az előnye nem csupán az, hogy több alkalommal tudok adni, hanem az is, hogy éberen marad a kreativitásom. Egy single-re viszont mindig a nagyon figyelemfelkeltő nóta kerül, lásd a lemezek „húzódalait”. A hab a tortán. A kihívás abban rejlik, hogy kell hozzá a torta is, piskótával, az ízesítéssel, sütéssel. Ha folyamatosan a habot eszem, szétcseszem az ízlelőbimbóimat és a gyomromat, a vércukorszintem meg az egekbe szökik. Nem tudnék jólelkűen olyan „hab-dalokat” írni, mint az Égi gang, vagy a Trouble in My Mind, ha nem lennének mellettük olyan „deep cut” piskóták, mint a Mit képzelnek, az Újbuda-központ vagy a Mosolyunk mögött.

Azonban, ha valami nagyon igaz a korunkra, hogy minden lehetséges. Minden lehetséges, csak meg kell találni a módját. Hiszem, hogy minden dalnak útja van, és idővel célba is tud érni. Lesz, amelyik single-ként, lesz, ami egy EP-n, és lesz, ami majd végül a ... nagylemezen?

Azt gondolom, hogy igen, a végére össze fog állni egy lemez. Illetve pontosan a végére fog összeállni. Nem tudok független, rövid fejezetekben gondolkodni, szükségem van egy nagy átfogó koncepcióra, aminek a sok, színes leágazásai az egyes dalok. Némelyik erőtől duzzadó, némelyik érzékeny, van amelyik sosem hallott könnyedséggel rendelkezik, van amelyik elborultabb minden eddiginél.

Amit lényegében máshogy tervezek, az a megismerkedés sorrendje. Ezúttal nem a képet adom át, hanem a puzzle darabkákat egyesével, és közösen rakjuk össze! Playlist a nagyon ráérő embereknek.

Az újév, már csak a szakmámból adódó uborkaszezonnak köszönhetően is, mindig egy csöndes időszak számomra. Nem csupán a pihenésre tudok ilyenkor több időt szánni, hanem nekem ez a befele figyelés időszaka, a múlt megemésztése és a jövő kitalálása is ekkor történik meg bennem. Érdekes lelki tranzitzóna a nyugati és a kínai újév közti időszak, ugyanis általában az utóbbival kezdődik nekem pszichológiai értelemben az új esztendő. Ennek nem spirituális, vagy interkulturális oka van, hanem egészen profán. Január első heteiben már feladatok nélkül, de még az óévből visszamaradt tempóval kaparom a semmit, el kell telnie pár hétnek, míg ténylegesen megszűnnek körülöttem azok az energiák, amiket új és friss gondolatok váltanak fel. Mint amikor az olajszagot végre kiszellőztetjük egy kiadós sütést követően.

A tavalyi év tisztességes olajszagot hagyott maga után. Olyan dolgokkal kellett találkoznom a szakmai utamon, amikről el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhetnek velem. Nos, megtörténtek, és itt vagyok, jól vagyok, de azt hiszem, a sok eseményt követően nem az az ember vagyok, aki ezekben a napokban egy évvel ezelőtt pontot tett a harmadik nagylemeze elkészültének végére.

Vajon felkerült-e az a pont?
Azzal, hogy ezt az utolsó posztot, ami a megjelenés fölötti örömöt ünnepelte volna, egy évvel az eseményeket követően írom, megválaszoltam a kérdést: nem.

Pedig örültem neki, szerettem a készítésének minden egyes pillanatát. A kiegyensúlyozott munkát, a producer-hangmérnök teammel való együttműködés otthonosságát, a ráérős kísérletezéseket, és az új bandatagok megérkezését, a borító és a hozzátartozó vizuális világ megteremtését, a Bulcsúval való újabb közös munkákat, a Grecsóval való barátságot, és még sorolhatnám a sok inspiráló embert és tényezőt. Büszke vagyok erre a lemezre, mint eddigi legnagyobb szabású alkotásomra.

Na ebbe az örömbe taposott bele ez a rohadt Dalos botrány. Azok a hetek, amik arról szóltak volna, hogy az új anyagot könnyed magabiztossággal útnak indítsuk, végül teljesen más irányt vettek. Noha elképesztő volt átélni azt a hatalmas szakmai és emberi szolidaritást, sem én, sem a csapatom nem tudtunk egy vállrándítással az új lemez kampányára átállni. Bár kötelességtudóan végigcsináltam az albumhoz fűződő sajtó- és koncertkörutat, nehezemre esett visszatalálni a korábbi lelkesedésemhez és töltekezni belőle. Merthogy mindezt követte még számos olyan esemény, ami alapvetően változtatta meg a szakmai utamat. Ezek egyike Bence távozása volt. Megértéssel fogadtam, mert már vagy 2 éve egyre nehezebben tudtuk összeegyeztetni az időnket és energiáinkat, ugyanakkor arról az emberről beszélünk, akinek a játéka, személye és jelenléte esszenciális része volt eddig a koncertjeimnek. Ezt el kellett gyászolni, még akkor is, ha a lelkem egy bizonytalankodó része ezáltal is megerősítést kapott a teljes megújulásra. Egy másik esetben nekem kellett megválnom egy színfalak mögött dolgozó csapattagunktól. Aki volt már „főnök” helyzetben, vagy kezdeményezett egy szakítást, tudja, milyen nehéz ez, hiszen annyi minden van a mérleg mindkét oldalán. Azt hiszem, ekkor voltam a legbátrabb 2019-ben.

És amikor egy kicsit megállhattam volna megemészteni ezt a sok mindent nyár elején, pont a fesztiválszezon előtt alakult ki a bal kezemben egy ínhüvelygyulladás, aminek következtében 4 hónapra le kellett tennem a gitárt.

Ott voltam tehát a Reláció című, semmibe kijátszott adu-ásszal. A biztonságot jelentő régi társam nélkül, a háttér-teamem nélkül. És a gitár nélkül. A gitár nélkül, ami nem csupán a hangszerem, hanem az egész identitásom tartópillérje, kezdve attól, hogy a félszeg, labilis tinédzser éveimben megtartott, hogy ebben legalább jó vagyok, és most, aktív zenészként az akusztikus gitár, hogy na, ebben vagyok jó. Hirtelen nem is az lett hangsúlyos kérdés számomra, hogy a Relációval történik-e valami, hanem, hogy merre van az arra a szakmai életemben. Egyáltalán, van-e most valamerre?

Tulajdonképpen nagyon is lett valamerre. Nem ilyen jellegű növekedést képzeltem erre az évre, ugyanakkor ebben a sok kihívásban megvolt az üzenet. Hogy mi az, ami igazán fontos, és mi érett meg az elengedésre. Hogy mik azok a, szinte szó szerinti görcsös ragaszkodások, amik hosszú távon nem szolgáltak, hanem megbetegítették a testem.

Előszeretettel definiáltam magam virtuóz akusztikus gitárosnak, és úgy is tekintettem erre a képességemre, mint a produkcióm fő vonzerejére. Nagy tanulság volt számomra, amikor az „egyszemélyes” koncertjeimen, helyettesítő zongoristával, balladisztikusan adtuk elő a dalaimat, hogy a fogadtatás ugyanolyan volt. Ugyanazok a csillogó szemek, ugyanazok a mosolyok. Tehát nem az „egyszemélyes zenekar” viszi el a balhét, hanem a személyiség, a lélek?! És hogy én önmagamért szerethető vagyok?! Ezt valószínűleg mostanra sikerült csak megtanulnom, és kellett az, hogy külső körülmények fogjanak vissza a jól bejáratott, - és bevallom, általam sokszor feleslegesnek megélt - fingerpicking-gitározástól. Valójában ettől az élsportolói hozzáállástól a jobb hangszerkezelés ellenére sem lettem boldogabb ember, egyre inkább kirajzolódott, hogy én mégiscsak közösségi ember vagyok, és legfőképpen, dalszerző. Aki szereti mások játékát hallgatni, képes megélni a bizalmat, hogy valami jó sül ki a csapatmunkából, és erre a biztos alapra ráénekelve szereti megosztani a gondolatait a közönséggel.

Mindig azt gondoltam, hogy a zenében megélt érzések csak a jéghegy csúcsa, és a való életben sokkal erőteljesebben érződik a hatásuk. Amikor az ínhüvelygyulladás kapcsán nem tehettem mást, mint hogy engedélyt adjak magamnak arra, hogy máshogy, más miatt is lehet jó a zeném, egyre felszabadultabbá váltam a színpadon kívül is, elkezdtem jobban élvezni az életem, nyitottabbá váltam a különböző hatásokra mind magánemberként, mind művészként. Az, hogy egy országos lejárató hadjáratot viszonylag egészségesen túléltem, szintén új színekkel gazdagított. Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, és vannak helyzetek, amin semmilyen kimértség, megfeleléskényszer nem segít, hát akkor francba velük, sokkal lazábban, bátrabb önkifejezéssel folytathatom az utamat! A távozó csapattagok kapcsán pedig sokat tanultam arról, hogy mi a szerepem ebben a produkcióban (ha már rólam van elnevezve...), hogyan kérhetek, fejezhetek ki jogos érzéseket, illetve bízhatok másokban.

Hát, nem lett az év lemeze a Reláció, de ha ez azon múlt, hogy a fenti kihívásokra ment el a kreatív energiám, akkor inkább örülök is neki. Veszélyes, érzékeny terület a művészet, különösen a látványos siker hullámvasutazásának életre gyakorolt hatása. Idén olyan események mélyebb kezelésével kellett foglalkoznom, amik már eleve ott feszültek a lelkemben, testemben (dalaimban...) évek óta, és utólag azt látom, idő kérdése volt, hogy mikor tolom el a dolgokat úgy a plafonig, hogy az a produkciómban és az egészségemben is nagy kárt okozzon. Jó, hogy ez most történt, most elképzelni sem tudom most az életemet e tapasztalatok nélkül.

Én ezt a változást ünneplem most.
És persze nem feledkezem el arról se, hogy milyen boldogan játszom az új dalokat a zenekarral, milyen jó Bencével a saját sörházában nosztalgiázni, és azt, hogy milyen jó érzés a színfalak mögötti tárgyalások, tervezések során egyre magabiztosabbnak hallani a hangom.

Ez volt a Reláció az én koromban.

Nagy hajrával zártam a 3. lemez utolsó feladatait. Alig 5 munkanap alatt felvettünk 6 új dalt, majd egy-egy hiányzó hangszert még hozzáadtunk jónéhány korábbihoz, a környező napokban pedig befotóztuk a lemezborítót, és még arra is szántunk időt, hogy a ’Help Me Out of Here’ című dalhoz klipet is forgassunk, majd rekord idő alatt be is mutassuk. Bár ez a tempó igen hajtós volt, minden a vágyott időben elkészül úgy, hogy még szusszanni is tudunk e következő, nagy fejezet megnyitása előtt.

Jó érzés persze végre kiengedni ezt a nagy levegőt. Egyfelől elengedni a belső feszültséget, a határidőre való felkészülést, másrészt pedig útjára engedni a dalokat. Eddig formáltam őket, innentől kezdve viszont a saját lábukra állva élik tovább az életüket részünkről a színpadon, részetekről remélem, szívetekben, lelketekben.
Összesen 22 komplett, és még vagy fél tucat befejezetlen szerzemény került be a 3. album kondérjába. Ebből 16 jutott el a stúdióig, egyet idejekorán átengedtünk egy karácsonyi projekt számára, kettőt pedig először a párhuzamosan készülő Híd EP-re „száműztünk”, hogy aztán onnan is elengedjük. Jelenleg 13 dal keverése zajlik, ezeknek már biztos az útja az albumra. Elsőként a ’Nincsen szavam’ szövegével kezdtem el foglalkozni 2016 márciusában, pár héttel rá már a ’Help Me Out of Here’ dél-afrikai világával kísérleteztem. Legutoljára egy ’New Year’s Eve’ című szerzeményt írtam meg, és ezt is vettük fel utoljára. A korábbi lemezekhez képest nagy újdonság számomra, hogy számos dal esett át jelentős változtatáson az írási periódusban. Volt olyan, ami alatt a teljes zenei alapot cseréltem ki, és ennek az ellenkezője is megtörtént, ugyanarra a zenére teljesen más dallam került. A Help Me Out of Here esetében is majdnem 2 évig kerestem az igazán izgalmas refrént. Kínlódtam, agyaltam, aztán egyszer csak magától megérkezett. Érdekes metamorfózison esett át a fent említett ’New Year’s Eve’ is; egy mókás nevű thai törzs által inspirált, cinikus rock and rollnak indult, végül a szabad asszociáció teljesen más történethez és hangulathoz vezetett.

A sok munka ellenére, meglepő módon egyáltalán nem érzem magamon a projekt zárásához dukáló lemerültséget, sőt inkább azon kapom magam, hogy tele vagyok erővel, és alig várom, a folytatást. Rengeteg gondolat, ötlet maradt még fiókban, amikkel, e tapasztalattal a hátam mögött kifejezetten inspiráló lenne foglalkozni, legyen szó írásról, vagy felvételkészítésről.

Azt, hogy azért el is fáradtam, inkább érzelmi oldalról érem tetten. A felvételek vége fele haladva sok esetben ingadozott az önbizalmam és az új szerzeményekbe vetett hitem, teret kapott a szorongás, a kétség, illetve a vélt, vagy alig észrevehető hibák nagyítóval való kényszeres nézegetése. Ismerem magam, és tudom, hogy a valósághoz ezeknek az érzéseknek semmi köze. Ilyenkor kell eltávolodnom a projekttől, és kipihentebb állapotban visszatérni hozzá. Az elkészült keverésekről pedig jelenleg is konzultálunk, és szépen lassan egy igazán szerethető egységgé áll össze az, amire 3 éven át szántam a kreatív erőmet.

Furcsa érzés azzal szembesülni, hogy miután 3 évig ültem az új lemezen, az utolsó néhány napos stúdió session-re 6 dal felvétele, és ebből 3 megírása még váratott magára október végén. Most először az életemben azt érzem – nem csak zenészként, emberként is -, hogy nem nyom össze ez a feladat, hanem épp ellenkezőleg, inspirál. Sőt, úgy érzem, az aduászt most játszom csak ki. Ha minden igaz, e két „legújabb új” dal zárja majd az albumot, és nemhogy összefoglalnánk a narratívát valami jól bevált klisével, még csavarunk is egyet rajta.

Vagy nem így lesz, és valahol máshol csavarnak. Történt ugyanis, hogy elkezdtük a tervezett sorrend szerint hallgatni a dalokat, és bizony nem tetszett, amit elméletben jónak feltételeztünk. Barna és Laura előálltak egy nyitódal javaslattal, amit azzal a feltétellel tudtam csak szeretni, ha elékerül valami kis bevezető; legyen ormánya annak az ormótlan elefántnak! És ezzel meg is valósulna az a még a Kapunyitóra tervezett ötletem, hogy egy accappella intróval fussunk neki a lemeznek. A Metropolita robbant, a Kapunyitó robbant, a Harmadik induljon hát másképp! A gond csak az volt, hogy így egy újabb dal megírásának terhét vállaltam magamra, azonban a sors az én oldalamon állt, és egy nagyon megtisztelő kollaboráció született belőle!

Ez a 6 dal, a fél év alatt elkészült 7-tel szemben nagyon soknak tűnik, még akkor is, ha ezek nagyobb részben már előrehaladott állapotban vannak. Hogy tartsam a tempót, egészen perverz szintre fejlesztettem tovább a pomodoro-módszert: nagyon kicsi szeletekben foglalkozom a dalokkal. Van, amiből csak napi egy sort tanulok meg énekelni. Ebből a nézőpontból nem is tűnik olyan soknak az a 6!

Októberben lement a felvételek második nagy hulláma. És milyen jó hangulatban telt! Nyomokban sem tartalmazom már azt a szorongós, remegő kezű gitárost, aki a Metropolitát feljátszotta. Kevesebb allűr, kevesebb kontroll-freakség, több öröm és jóval lazább hozzáállás jellemzi ezt a lemezt. Ebben persze hatalmas szerepe van Barnának és Laurának a stúdióban, akiknek egyre több ötletet adok a kezükbe, azzal, hogy lepjenek meg a végeredmény tekintetében.

4 újabb dal került szalagra merevlemezre, 4 nagy kő esett le a szívemről. Élveztem a velük való bütykölést, de jól esik elengedni és az agyam valami hátsó rekeszébe tenni őket. Ismét az nyűgözött le leginkább, hogy milyen gyorsan és hatékonyan haladunk, a felvételre szánt 4 munkanapból még azt is megtehettem, hogy egy teljes délelőttöt pihenéssel töltsek. Ez megint csak annak a bizonyítéka, hogy nem a stúdióban dől el igazán egy dal sorsa, hanem a demózáskor. Ez utóbbi folyamat az, ami az időm nagy részét kitölti, folyamatosan ötletelni, felülvizsgálni, fejleszteni. Azonban ez adja meg a dalok komplexitását, és reményeim szerint egyéni karakterét. E lemez készítése során fordul először velem az, hogy radikálisan újragondoljak ötleteket, teljes dallamokat, hangszereléseket cseréljek le egy jobb ötlet javára.

Vagy szöveget. A ’Mozi’ munkacímű, a ’Think Too Much’ kálváriában is érintett dal újonnan megírt szövege utolsó pillanatban készült el, és volt bennem annyi kurázsi, hogy azon frissességében kapjuk el a pillanatot. Így lényegében az kerül lemezre, amikor én magam is szembesülök a végleges szöveggel. Felkészülten megyek stúdiózni, de a spontánul elkapott pillanatnál nincs izgalmasabb (csak költséghatékonyabb).

Eszméletlen jó energiák vannak a dalokban, és ez nem csak a támogató stáb és az én érdemem: velünk van természetesen Temesvári Bence, a Petruska-lemezekről elmaradhatatlan „láthatatlan” zenekari tag, Markos Mikee, valamint az új zenekaros felállás basszusgitárosa, Borbély Tomi.

 A májusi felvételek után naivitás volt részemről azt gondolni, hogy ez majd nyáron folytatódni fog. Noha minden kis csent időben és még utazás közben is igyekeztem dolgozni a hangszereléseken, rögzítés- és koncertképes állapotba csak egy, a Mondatok című dal került, ez viszont még sovány anyag ahhoz, hogy stúdióba vonuljak.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ötlet híján voltam, csak kellett egy kis dedikált idő arra, hogy a darabkákat össze tudjam rakni. Az említett dal mellett az előző lemez szerencsétlen sorsú ’Think Too Much’-ával kezdtem el foglalkozni, de hogy hű legyek magamhoz, a megújult zenei alapra végül megújult szöveg született, aminek megint csak semmi köze az eredeti ötlethez. Ahogy születtek a dalok, két zongorásnak szánt dalkezdeményt hamar elengedtünk, mert hangzásban kilógtak a sorból. Ezek közül azonban a ’Mine’ jeligéjű régóta dédelgetett kedvencem az archívumban, így addig kísérleteztem vele, míg kapott egy egészen különleges, Philip Glass-os hangszerelést. Ki már nem lóg az anyagból, de klasszikusan az a színfolt lesz, amire szükség van az egységességen belül. Ezen kívül két új dal is született, és egy a Hídról lemaradt számmal is tervezek foglalkozni extraként.

Most, hogy nagyjából tető alá kerül a következő dalcsomag is, a maradék ötleteimet már az album dinamikája szempontjából írom. Mik ezek a szempontok? Dúr hangnemű és moll hangnemű dalok megfelelő aránya. Magyar dalok, angol dalok, témaválasztások. Grandiózus megszólalások és nagy lélegzetek, stb.

És így szép lassan kerek egész lesz ez a történet is!

Nem csupán a harmadik lemezemmel kapcsolatos gondolataim intenzitását jelzi a cím, hanem jelen állás szerint ezek lesznek az új anyag nyitó szavai. 

Májusban elkezdődtek a felvételek, rendkívül ideális környezetben, remek hangulatban. Ugyan minden eddiginél jóval komplexebb hangszerelésekről van most szó, szerintem sokkal gyorsabban és hatékonyabban dolgozunk, mint a korábbi lemezeken. Ez a rengeteg preprodukciós tevékenységnek, demózásnak köszönhető, illetve a folyamatos előzetes egyeztetéseknek, kérdések kitisztázásának. Sok elemet egyébként meg is tartottunk a demókból, így lesznek hangok, amik egyenesen a dolgozószobámból, vagy egy inspirált kerti üldögélésből kerülnek lemezre.

Előzetes felkészülés ide vagy oda, egyúttal azt is elhatároztam, hogy innentől kezdve egy hétnél többet nem fogok gyakorolni az énekfelvételekre, mégpedig azért, hogy teret hagyjak a spontánságnak és a véletlenszerűségnek. Mindhárom, eddig elkészült dalban akadt olyan sor, ami utolsó pillanatban került módosításra, és szerintem pont azok szólnak a legjobban, frissen.

Szeretem, hogy egyre felszabadultabb vagyok az egykoron rettegett stúdióban. Az elmúlt hetekben az egykori teljesítménykényszeres stresszt alig értem tetten magamban, helyette lelkes és kíváncsi voltam, igazából alig vártam, hogy közösen bütyköljük ezeket a dalokat az új játszópajtásokkal. Ehhez persze elsődleges fontosságú az ideális környezet, a HL Stúdió pedig minden tekintetben megágyaz a jó érzéseimnek szakértelemtől a jó beszélgetéseken, nevetéseken át, az igazi közös ötletelésekig. Nem egy esetben éppen a felvétel készítésekor történt minőségi előrelépés egy dal előadásában, holott ez eddig nálam inkább fordítva volt.

Ugyanazt tervezzük, mint a Kapunyitó esetében, 3-4 dalos etapokban haladunk előre, és ha minden igaz, az év végi határidőt tartjuk. Azt már megtanultam magamról, hogy nagyjából ennyire tudok fókuszálni egyszerre, ennél többre már hajlamos vagyok ráfeszülni. Állati jó érzés, hogy 3 szám már dobozban van életem következő művészi fejezetéből, ezeket el tudom engedni, már nem kell velük foglalkoznom, helyette utat adhatok újabbaknak. Az irányt pedig erősnek látom, és ez motivál a folytatásban is. És persze folytatom, írtam is új dalt a stúdiózás közepette...