Most pihenek egy pár hónapot. Idén 20 éve gitározom, és nem volt még olyan időszak az életemben, amikor tudatosan ilyen hosszú időre letettem volna a hangszert; nem tudatosan meg maximum 1 hét elteltével már hiányzott. Most egyáltalán nem hiányzik, viszont ez meglepő módon inkább használ a lemezírásnak, tisztul a fejem a jól bejáratott, és emiatt lekorlátozó gondolkodási rendszertől, nő a szabadságérzetem, és jobban kinyílnak a receptoraim az engem körülvevő világra, jönnek is az ötletek, letisztulnak a régebbiek.

A '80-as' ugyanolyan öndefiniáló, lemeznyitónak kívánkozó dal lesz, mint a 'Keleti', következésképp pont ugyanannyit szenvedek vele, egyelőre a nagyon jó kezdeményt egyáltalán nem követi nagyon jó kibontakozás. Amikor viszont lazítani próbáltam a frusztrációmon jött egy másik ötlet, egy játszótéri metaforával operáló dal.

Utazás előtt közvetlenül írtam Bulcsúnak egy összesítőt, hol állok eddig, miről szólnak az őáltala még kezelésbe nem vett ötletek, és egyáltalán honnan hova tart a lemez. Ez jó ötletnek bizonyult, mert első ránézésre egy nagyon sötét, komor koncepció jött ki, amiből egyáltalán nem jön le az a fajta játékos életigenlés, ami még a Metropolita legsötétebb hangulatú dalaiban is megvan. Fontos, hogy ez szemet szúrt, hiszen azt gondolom, elsődleges célom az, hogy szórakoztassak, egy olyan élményt adjak a közönségemnek, ami a lemez- vagy koncerthallgatás erejéig kiemeli őket a hétköznapokból. Persze, ha igazán őszintén végiggondolom, hogyan érzem magamat most, vagy a generációm hogyan érzi magát, akkor bizony tódulnak a sötét gondolatok. Mindig is szerettem a szembenézést; ha nyakig túrunk a kutyaszarban, hát megéneklem, de a cél az, hogy a zene édesítőszerével azért adjunk erőt egymásnak arra is, hogy kimásszunk belőle.

Szóval az ellensúly még váratott magára, de gyakorlatilag 1-2 nappal e felfedezés után megszületett egy melankolikus nyári dal ötlete, ami valahol félúton helyezkedik el a 'Romeo's Grave' című dalom és a 'Szent Gellért' között. És persze domborodnak a vicces ötletek is, 'Miért' jeligével dolgozom egy folkdiszkón, és a pár hónappal ezelőtt említett Kurt Weil-es 'Mit' is kristályosodik. Lesz itt könnyedség bőven, hiszen a zene akkor is egy könnyed játék, ha az érzelmek legszélesebb skáláját járja be.