A mostani mainstream trendeket figyelve – nem megfelelésből, pusztán kíváncsiságból –, aligha meglepő módon, kevés szívemre való dolgot találok. Ezek közül az egyik az, hogy mostanában elég sok dal egyetlen zenei motívum köré épül. Legyen szó verzéről, refrénről, vagy középrészről (ha egyáltalán van még ilyen), végig ugyanaz az a két vagy négy ütemes akkordmenet szól. Nem csupán a törzsi, hipnotikus jellege miatt tetszik ez a monotonitás, hanem azért is, mert egyszerűen rá vagyok kényszerítve arra, hogy a dallam és a történet – vagyis ami igazán fontos - izgalmas legyen, és akarjam tovább gördíteni ezt az önmagába forduló hurkot. Ha nincs elég színem, akkor okosabban kell bánnom a grafitceruzával, alakokkal, árnyékokkal, mélységgel, stb.

Persze ez sem újkeletű dolog, nem véletlen, hogy akárhányszor kísérletezem ezzel a metódussal, mindig valami dél-afrikai téma ugrott be. Ebben a szellemiségben a Nincsen és a Help után az elmúlt hetekben megszületett az N.M.I. munkacímű szerzemény. Érdekes volt ezúttal, hogy egy olyan szövegre kezdtem el demózni, ami sem történetben, sem szavaiban nem kerek. A Bulcsú által kitalált tételmondatból egész egyszerűen kihagytam a tárgy esetet, amitől fura felhangja lett a dalnak, meglehetősen szokatlan téma fele terelve a még készülő szöveget. Sokakat érintő téma, amiről nem beszélünk. Imádom.

Tavasz közepétől tervezünk nekilátni a felvételeknek, bár maga a procedúra alakulása még kérdéses számomra. Ahhoz, hogy a Miért pont én? világából kiindulva kövessük ezt az akusztikus-elektronikus hangzást, elég sok analóg ritmus alapot kell rögzítenünk gitártesttel, tapssal és perkával, illetve néhány visszafogottabb, atmoszférikus, szintetizált hangot is. Ez utóbbihoz viszont nem igazán értek, a jelzésértékű demó sávok felfejtését kidelegáltam. Ez megint új dolog számomra, hiszen ilyen, közvetlenül a dalt érintő feladatot még sosem bíztam másra, ideje volt már átélnem ezt a felszabadító érzést is.