Újra itt, újra egy új lemez halovány gondolatával a fejemben. Előre szeretném leszögezni, a blog nem véletlenül kapta a címét, nem tudom, mikor lesz az itt leírtakból kézzel fogható eredmény! Nem lesz idén a karácsonyfa alatt új Petruska-nagylemez, és az sem elsődleges célunk, hogy a 2018-as év során megjelenjen.

A Kapunyitó album legfőbb gyújtópontja az volt, hogy máshogy akartam elkészíteni, mint az igen szűk határok között született, és emiatt olykor szorongós Metropolitát, tartalmilag pedig elég határozottan tudtam, mit szeretnék közölni. Amikor mindez elkészült, egyszerűen eltelt vele a kreativitásom. Szerettem, mert pont olyan album lett, amilyennek elképzeltem, nemcsak közvetlenül a születése előtt, hanem még 2010-ben a karrierem kezdetén is ilyen zeneiségről, szellemiségről, és színekről álmodtam. Kb. 6 év kellett, számos útvesztővel, mire mindezt önerőből megteremthettem magamnak.
Az album, ahogyan egy magyar nem mainstream szabadúszótól várható, természetesen nem váltotta meg a világot, viszont egy magyar nem mainstream szabadúszóhoz képest meglepően sikeres lett, jól fogy a mai napig, és mostanra úgy ahogy, de állandó helyre pozícionált a magyar zenei palettán.

Mind amiatt, mert az első két lemezem gyakorlatilag egy nagy, két és fél évig tartó lélegzetből született, mind pedig azért, mert egyszerűen szerettem volna megünnepelni a sikereket, szándékosan lazítottam a komponista szerepemen, ami olyannyira jól ment, hogy ezidáig alig írtam valamit, és különösebben ötletem sem volt néhány skiccet leszámítva.

Az igazság az, hogy nem is volt azóta olyan csönd az életemben, hogy képes legyek egyáltalán összegezni a gondolataimat. A Kapunyitó turné jelenleg is zajlik, és a kiégés közelről sem fenyegeti a dalokat, sőt egyre jobban szeretem őket. Viszont a rengeteg, olykor már túlhajszoltságig is eljutó elfoglaltság pedig idén nyár elejére olyan szinten leszívta a dalszerzésre szánt kreativitásomat, hogy ha nem jelen idejű munka miatt kellett, akkor nem nagyon foglalkoztam a zenével. A magánélet a másik ilyen tényező, abból is kaptam szépen kihívásokat az elmúlt időszakban. Ez ugyan a majdani lemez tartalmában segített, de a vágyott csönd megtalálásában aligha. Aztán ott van a hülye kényszer, hogy elkezdem találgatni, miért szeretik az emberek a Kapunyitót, és akkor ennek a képnek megfelelve, jól bevált panelekből megpróbálok nagyon Petruska-dalt írni...

Aztán szépen lassan rájövök, hogy nem kell jobban Petruskának lennem Petruskánál, hiszen én vagyok ő. A zeneszerző, aki jobb pillanataiban képes elég bátor lenni ahhoz, hogy megint valami újjal kísérletezzen, és talán már van annyi véleménye és saját élménye a zene univerzumában, hogy még ha a metróról mondjuk villamosra is vált, a kapunyitót pedig hagyományos kulcsra cseréli, még talán akkor is olyan dalokat képes írni, amiktől nem fog elmenekülni senki, aki szerette a Szent Gellért teret, vagy a Trouble in My Mindot.

És akkor egy ilyen jobb pillanatban hirtelen rájövök, hogy a jegyzetfüzetben már tavaly óta ott van pár jó sor, egy teljesen kész vázlat, amit jé, miért nem küldtem még át Bulcsúnak, ott van egy-kettő, Kapunyitóról lecsúszott félkész dal, ami nem is olyan szar (update: de az), és előkerül az ájfon-hangrögzítőből is egy tucat gitár riff, amik egyszer csak elkezdik mesélni nekem a történeteiket. És akkor már hallom, látom, rögtön vizionálom, tervezem, szervezem. Felhúzom a paravánokat lelkem erre szánt szegletében, és kitáblázom a nagy munkálatokkal kapcsolatos információkat: ilyen szép lesz, olyan jó lesz. Átadás: nemtommikor.