Egy lemez elkészültét nálam általában egy kreatív tespedés követ. Az energiáimat ilyenkor a végrehajtói irányba fektetem, vagyis a koncertezésbe, az íráshoz való visszatalálás pedig nem megy könnyen. Egész egyszerűen kell idő, mire újra van mit mondanom a kiadós monológot követően. Azért az éppen elkészült album közvetlen utórezgésében mindig születik egy-két dal, de a jó ötletek szépen lassan elenyésznek, mintha csak egy késő őszi táj készülne a télre.

A Relációt követő egy évben írtam néhány „beadandót” online zenei kurzusokra. Ezek többnyire tárgyilagos, lélektelen ötletek, arra viszont nagyon jók, hogy átbillentsenek új irányokba. Az egyik ilyen áttörést egy olyan feladat hozta el, amelynek során ki kellett választanom két olyan egymástól távol álló előadót, akik inspirálják a zenémet, és írni egy olyan dalt, ahol mindkét hatás érezhető. Ez azért tetszett, mert eleve azzal szeretek kísérletezni, hogy a modern és a hagyományos popzene hogyan házasítható. Noha, kellett egy év neki, végül ebből született meg az In The Game Again című dal.

Ami viszont igazán belökte a kreatív folyamatot, nagyon hasonló volt ahhoz, ahogyan a Trouble in My Mindot megírtam 6-7 éve. A karantén alatt nagyon éreztem a nyomást, hogy „kéne” írnom valamit, de különösebben nem jutottam semmire. Két dolog bénított meg. Vagy azt éreztem, hogy semmi ötletem sincs, és üres marad a papír. Vagy pedig jöttek a gondolatok, de olyan kusza, halmozódó kanyarokban, hogy lehetetlen volt kihámoznom belőlük a lényeget. Tehát vagy üres lap vagy kanyargós útvesztő. Empty Pages and Winding Roads. Hiszen ez egy jó dalcím! Mennyi történet rejlik ebben az ellentétpárban! A történet pedig olyannyira írta magát, hogy nem egészen másfél óra alatt az üres papírt teleírtam és még fel is demóztam a dalt. Szándékosan nyersen, konkrét elképzelések nélkül, hogy még bármilyen irányba el lehessen vinni. Hiszen ahogy írtam korábban is, nagyon konkrét elképzelések helyett igyekszem teret adni a spontánságnak és a közreműködők ötleteinek egyaránt.