A napokban épp valamelyik bulvármédia írta, hogy minden egyes Dalon kívüli percemet az új lemezem munkálataival töltöm, de olyan hangnemben, mintha valami Superman lennék. A valóságnak ez némiképp megfelel, ám feszült munka helyett már csak apróságokat javítgatunk, finomhangulunk, gyakorlatilag az utolsó simításokat végezzük az albumon.

A nyaralásom utolsó napjaiban megkaptam Dávidtól az általa késznek tartott mixeket. Megint csak meggyőződtem róla, milyen kreatív társsá vált az elmúlt két évben, minden kimondatlan elképzelésemet is tökéletesen teljesítette. Persze mindig van egy-két dolog, ami lehetne más, vagy jobb. Mindig veszünk észre hibákat, amiket javítgatunk, a februári stúdióüléseket ezekre szántuk, illetve a masterelésre, amiről még mindig nem tudom egész pontosan, hogy mi (azért biztos, ami biztos, ebből is a második, harmadik verziókat fogadtuk el). Amit tudok, hogy az album szempontjából itt dől el, hogyan szólnak egymáshoz képest a dalok, milyen hosszú szünet lesz egy-egy szám között, milyen érzületekbe akarjuk utaztatni a hallgatót. Ez egyébként mindig többszöri felülvizsgálatot igénylő munka, hiszen lehet, hogy egyik nap fáradtan úgy gondolom, jól esik a hosszabb szünet a lassú dal és a gyorsabb berobbanása között, aztán másnap esetleg felpörögve úgy gondolom, hogy azonnal következzen és még legyen hangosabb is! Borzasztó szubjektív dolog ez, nekünk meg minél objektívebb döntéseket kell hoznunk (és aztán mindez az iTunes-on, vagy a torrenten nem is fog hallatszódni...).

A nyomdában papírokat tapizunk, színeket ellenőrzünk a borítóhoz, én meg szinte meghatódva követem figyelemmel, ahogy ez a két éves munkafolyamat lassan alakot ölt. És mindebben az a jó, hogy sem én, sem a résztvevők nem vesztették lendületüket, hiába fejezzük be az albumot, inkább egyfajta kezdeti lelkesedés van az egész csapaton, hogy végre nyilvánosság elé tárhatjuk!