Az októberi stúdiózással kapcsolatban volt egy olyan balsejtelmem, hogy eddig tartott a túlságosan spontán és játékos jó világ, egyre magasabbra mentünk színvonalban, így majd a pofára esés is nagyobb lesz. Tulajdonképpen most jött el a klasszikus fingerstyle dalok felvételének ideje, ahol a gitározásban minden nüansz jobban számít. Kényelmetlen dolog azért ez a játékmód, hiszen a szórakoztatósága mellett, akaratlanul is sznob dolog - olyan hangszeres virtuozitás, ami jó nagy mellénnyel kéri a figyelmed, így ha valami ennek ellenére rossz, az nem kicsit rossz, az a klasszikus nagy pofájú, magát tévedhetetlennek beállító ember oltári mellélövése.
Nem tudom, ez mennyire igaz objektíve, én így látom magam és a fingerstyle viszonyát. 6 éve játszom gitározom így, a belefektetett energiám elég komoly sikerekben térül meg, de még mindig annyi minden van előttem. Annyi mindenre kell figyelni, amihez sokszor nem érzem elég gyorsnak az agyamat. Egyszerre legyen élettel teli, dinamikus a produkció, a kéz legyen laza, a tempó legyen a helyén, az adott dalhoz jobban passzoló kölcsön gitáron játsszak olyan rutinnal, mintha a sajátom lenne.

Démonok ide, vagy oda, és annak ellenére, hogy ezúttal kifejezetten frusztrált voltam egy-egy helyzetben, Dávid és a "magnós" Laci szerint a lemez eddigi legjobb gitárjátékait sikerült rögzíteni. E mögött pedig nem tudom nem látni a pszichológiai hátteret. Egyrészt számoltam azzal a fent említett érzéssel, hogy a nagyon ideális, nagyon laza állapot el fog múlni, ezt pedig igyekeztem természetesen fogadni, nem pedig pánikkal. Másrészt ugyancsak nem pánikoltam a fingerstyle játékmód felelősségétől, szimplán megéltem ezt a félelmet, vagy terhet, és ennek tudatában igyekeztem felkészülni. És borzasztóan jó érzés, hogy amikor már a fáradtságtól nem hallasz se tempót, se hangmagasságot, se semmit, a keverő helységből azt kapod vissza, hogy a lemez eddigi csúcsteljesítménye készült el.

Persze a most már szokásos könnyed pillanatokból sem volt hiány, a NIKE című dalhoz férfikórust rögzíettünk, amolyan B-közepes ordítósat, a Szent Gellért térhez hasonlóan megint csak olyan barátokkal, akiknek nem csupán a hangjuk, hanem a jelenlétük is külön lelkületet ad a zenének. Másnap Bence ehhez a dalhoz játszotta fel a hegedűt, engem pedig szétszekáltak azzal, hogy a Paddy & The Rats-hez, a Crystal-hoz, vagy épp a Nox-hoz hasonlít-e a legjobban ez a dal. Szerintem továbbra is felturbózott Bródy.

Aztán jöttek az ének felvételek. Az egyik könnyűnek tűnt, de valamiért olyan lábbal keltem aznap fel, hogy szinte soronként lett összevágva, hál' istennek ebből semmi nem hallatszik a végeredményen. A másik, meglehetősen dühös dal felvételi napján annyira felhúztam magam egy külső dolgon, hogy keresve sem találhattam volna alkalmasabb lelki állapotot a szám feléneklésére. A harmadik pedig késő esti órákban került rögzítésre, miután egész nap bebeszéltem a hangomat, könnyed játék volt az egész, szerintem eddigi legjobb énekteljesítményem felvételen.

A hónap utolsó hetében elkezdtünk dolgozni a vizuális koncepción is, elkészült az első fotósorozat. Talán még nem ez lesz a lemezborító, mindenesetre karrierem indulása óta először érzem azt, hogy végre találtam egy olyan partnert ezen a téren, aki kellő érzékenységgel és izgalmassággal tudja befotózni azt az érzést, amit hangokban próbálok megjeleníteni.

4 dal van hátra, egy-két csinosítgatás, és kész vagyunk...