Az újév, már csak a szakmámból adódó uborkaszezonnak köszönhetően is, mindig egy csöndes időszak számomra. Nem csupán a pihenésre tudok ilyenkor több időt szánni, hanem nekem ez a befele figyelés időszaka, a múlt megemésztése és a jövő kitalálása is ekkor történik meg bennem. Érdekes lelki tranzitzóna a nyugati és a kínai újév közti időszak, ugyanis általában az utóbbival kezdődik nekem pszichológiai értelemben az új esztendő. Ennek nem spirituális, vagy interkulturális oka van, hanem egészen profán. Január első heteiben már feladatok nélkül, de még az óévből visszamaradt tempóval kaparom a semmit, el kell telnie pár hétnek, míg ténylegesen megszűnnek körülöttem azok az energiák, amiket új és friss gondolatok váltanak fel. Mint amikor az olajszagot végre kiszellőztetjük egy kiadós sütést követően.

A tavalyi év tisztességes olajszagot hagyott maga után. Olyan dolgokkal kellett találkoznom a szakmai utamon, amikről el sem tudtam képzelni, hogy megtörténhetnek velem. Nos, megtörténtek, és itt vagyok, jól vagyok, de azt hiszem, a sok eseményt követően nem az az ember vagyok, aki ezekben a napokban egy évvel ezelőtt pontot tett a harmadik nagylemeze elkészültének végére.

Vajon felkerült-e az a pont?
Azzal, hogy ezt az utolsó posztot, ami a megjelenés fölötti örömöt ünnepelte volna, egy évvel az eseményeket követően írom, megválaszoltam a kérdést: nem.

Pedig örültem neki, szerettem a készítésének minden egyes pillanatát. A kiegyensúlyozott munkát, a producer-hangmérnök teammel való együttműködés otthonosságát, a ráérős kísérletezéseket, és az új bandatagok megérkezését, a borító és a hozzátartozó vizuális világ megteremtését, a Bulcsúval való újabb közös munkákat, a Grecsóval való barátságot, és még sorolhatnám a sok inspiráló embert és tényezőt. Büszke vagyok erre a lemezre, mint eddigi legnagyobb szabású alkotásomra.

Na ebbe az örömbe taposott bele ez a rohadt Dalos botrány. Azok a hetek, amik arról szóltak volna, hogy az új anyagot könnyed magabiztossággal útnak indítsuk, végül teljesen más irányt vettek. Noha elképesztő volt átélni azt a hatalmas szakmai és emberi szolidaritást, sem én, sem a csapatom nem tudtunk egy vállrándítással az új lemez kampányára átállni. Bár kötelességtudóan végigcsináltam az albumhoz fűződő sajtó- és koncertkörutat, nehezemre esett visszatalálni a korábbi lelkesedésemhez és töltekezni belőle. Merthogy mindezt követte még számos olyan esemény, ami alapvetően változtatta meg a szakmai utamat. Ezek egyike Bence távozása volt. Megértéssel fogadtam, mert már vagy 2 éve egyre nehezebben tudtuk összeegyeztetni az időnket és energiáinkat, ugyanakkor arról az emberről beszélünk, akinek a játéka, személye és jelenléte esszenciális része volt eddig a koncertjeimnek. Ezt el kellett gyászolni, még akkor is, ha a lelkem egy bizonytalankodó része ezáltal is megerősítést kapott a teljes megújulásra. Egy másik esetben nekem kellett megválnom egy színfalak mögött dolgozó csapattagunktól. Aki volt már „főnök” helyzetben, vagy kezdeményezett egy szakítást, tudja, milyen nehéz ez, hiszen annyi minden van a mérleg mindkét oldalán. Azt hiszem, ekkor voltam a legbátrabb 2019-ben.

És amikor egy kicsit megállhattam volna megemészteni ezt a sok mindent nyár elején, pont a fesztiválszezon előtt alakult ki a bal kezemben egy ínhüvelygyulladás, aminek következtében 4 hónapra le kellett tennem a gitárt.

Ott voltam tehát a Reláció című, semmibe kijátszott adu-ásszal. A biztonságot jelentő régi társam nélkül, a háttér-teamem nélkül. És a gitár nélkül. A gitár nélkül, ami nem csupán a hangszerem, hanem az egész identitásom tartópillérje, kezdve attól, hogy a félszeg, labilis tinédzser éveimben megtartott, hogy ebben legalább jó vagyok, és most, aktív zenészként az akusztikus gitár, hogy na, ebben vagyok jó. Hirtelen nem is az lett hangsúlyos kérdés számomra, hogy a Relációval történik-e valami, hanem, hogy merre van az arra a szakmai életemben. Egyáltalán, van-e most valamerre?

Tulajdonképpen nagyon is lett valamerre. Nem ilyen jellegű növekedést képzeltem erre az évre, ugyanakkor ebben a sok kihívásban megvolt az üzenet. Hogy mi az, ami igazán fontos, és mi érett meg az elengedésre. Hogy mik azok a, szinte szó szerinti görcsös ragaszkodások, amik hosszú távon nem szolgáltak, hanem megbetegítették a testem.

Előszeretettel definiáltam magam virtuóz akusztikus gitárosnak, és úgy is tekintettem erre a képességemre, mint a produkcióm fő vonzerejére. Nagy tanulság volt számomra, amikor az „egyszemélyes” koncertjeimen, helyettesítő zongoristával, balladisztikusan adtuk elő a dalaimat, hogy a fogadtatás ugyanolyan volt. Ugyanazok a csillogó szemek, ugyanazok a mosolyok. Tehát nem az „egyszemélyes zenekar” viszi el a balhét, hanem a személyiség, a lélek?! És hogy én önmagamért szerethető vagyok?! Ezt valószínűleg mostanra sikerült csak megtanulnom, és kellett az, hogy külső körülmények fogjanak vissza a jól bejáratott, - és bevallom, általam sokszor feleslegesnek megélt - fingerpicking-gitározástól. Valójában ettől az élsportolói hozzáállástól a jobb hangszerkezelés ellenére sem lettem boldogabb ember, egyre inkább kirajzolódott, hogy én mégiscsak közösségi ember vagyok, és legfőképpen, dalszerző. Aki szereti mások játékát hallgatni, képes megélni a bizalmat, hogy valami jó sül ki a csapatmunkából, és erre a biztos alapra ráénekelve szereti megosztani a gondolatait a közönséggel.

Mindig azt gondoltam, hogy a zenében megélt érzések csak a jéghegy csúcsa, és a való életben sokkal erőteljesebben érződik a hatásuk. Amikor az ínhüvelygyulladás kapcsán nem tehettem mást, mint hogy engedélyt adjak magamnak arra, hogy máshogy, más miatt is lehet jó a zeném, egyre felszabadultabbá váltam a színpadon kívül is, elkezdtem jobban élvezni az életem, nyitottabbá váltam a különböző hatásokra mind magánemberként, mind művészként. Az, hogy egy országos lejárató hadjáratot viszonylag egészségesen túléltem, szintén új színekkel gazdagított. Ha az élet ilyen kiszámíthatatlan, és vannak helyzetek, amin semmilyen kimértség, megfeleléskényszer nem segít, hát akkor francba velük, sokkal lazábban, bátrabb önkifejezéssel folytathatom az utamat! A távozó csapattagok kapcsán pedig sokat tanultam arról, hogy mi a szerepem ebben a produkcióban (ha már rólam van elnevezve...), hogyan kérhetek, fejezhetek ki jogos érzéseket, illetve bízhatok másokban.

Hát, nem lett az év lemeze a Reláció, de ha ez azon múlt, hogy a fenti kihívásokra ment el a kreatív energiám, akkor inkább örülök is neki. Veszélyes, érzékeny terület a művészet, különösen a látványos siker hullámvasutazásának életre gyakorolt hatása. Idén olyan események mélyebb kezelésével kellett foglalkoznom, amik már eleve ott feszültek a lelkemben, testemben (dalaimban...) évek óta, és utólag azt látom, idő kérdése volt, hogy mikor tolom el a dolgokat úgy a plafonig, hogy az a produkciómban és az egészségemben is nagy kárt okozzon. Jó, hogy ez most történt, most elképzelni sem tudom most az életemet e tapasztalatok nélkül.

Én ezt a változást ünneplem most.
És persze nem feledkezem el arról se, hogy milyen boldogan játszom az új dalokat a zenekarral, milyen jó Bencével a saját sörházában nosztalgiázni, és azt, hogy milyen jó érzés a színfalak mögötti tárgyalások, tervezések során egyre magabiztosabbnak hallani a hangom.

Ez volt a Reláció az én koromban.