Az októberi stúdiózással kapcsolatban volt egy olyan balsejtelmem, hogy eddig tartott a túlságosan spontán és játékos jó világ, egyre magasabbra mentünk színvonalban, így majd a pofára esés is nagyobb lesz. Tulajdonképpen most jött el a klasszikus fingerstyle dalok felvételének ideje, ahol a gitározásban minden nüansz jobban számít. Kényelmetlen dolog azért ez a játékmód, hiszen a szórakoztatósága mellett, akaratlanul is sznob dolog - olyan hangszeres virtuozitás, ami jó nagy mellénnyel kéri a figyelmed, így ha valami ennek ellenére rossz, az nem kicsit rossz, az a klasszikus nagy pofájú, magát tévedhetetlennek beállító ember oltári mellélövése.
Nem tudom, ez mennyire igaz objektíve, én így látom magam és a fingerstyle viszonyát. 6 éve játszom gitározom így, a belefektetett energiám elég komoly sikerekben térül meg, de még mindig annyi minden van előttem. Annyi mindenre kell figyelni, amihez sokszor nem érzem elég gyorsnak az agyamat. Egyszerre legyen élettel teli, dinamikus a produkció, a kéz legyen laza, a tempó legyen a helyén, az adott dalhoz jobban passzoló kölcsön gitáron játsszak olyan rutinnal, mintha a sajátom lenne.

Démonok ide, vagy oda, és annak ellenére, hogy ezúttal kifejezetten frusztrált voltam egy-egy helyzetben, Dávid és a "magnós" Laci szerint a lemez eddigi legjobb gitárjátékait sikerült rögzíteni. E mögött pedig nem tudom nem látni a pszichológiai hátteret. Egyrészt számoltam azzal a fent említett érzéssel, hogy a nagyon ideális, nagyon laza állapot el fog múlni, ezt pedig igyekeztem természetesen fogadni, nem pedig pánikkal. Másrészt ugyancsak nem pánikoltam a fingerstyle játékmód felelősségétől, szimplán megéltem ezt a félelmet, vagy terhet, és ennek tudatában igyekeztem felkészülni. És borzasztóan jó érzés, hogy amikor már a fáradtságtól nem hallasz se tempót, se hangmagasságot, se semmit, a keverő helységből azt kapod vissza, hogy a lemez eddigi csúcsteljesítménye készült el.

Persze a most már szokásos könnyed pillanatokból sem volt hiány, a NIKE című dalhoz férfikórust rögzíettünk, amolyan B-közepes ordítósat, a Szent Gellért térhez hasonlóan megint csak olyan barátokkal, akiknek nem csupán a hangjuk, hanem a jelenlétük is külön lelkületet ad a zenének. Másnap Bence ehhez a dalhoz játszotta fel a hegedűt, engem pedig szétszekáltak azzal, hogy a Paddy & The Rats-hez, a Crystal-hoz, vagy épp a Nox-hoz hasonlít-e a legjobban ez a dal. Szerintem továbbra is felturbózott Bródy.

Aztán jöttek az ének felvételek. Az egyik könnyűnek tűnt, de valamiért olyan lábbal keltem aznap fel, hogy szinte soronként lett összevágva, hál' istennek ebből semmi nem hallatszik a végeredményen. A másik, meglehetősen dühös dal felvételi napján annyira felhúztam magam egy külső dolgon, hogy keresve sem találhattam volna alkalmasabb lelki állapotot a szám feléneklésére. A harmadik pedig késő esti órákban került rögzítésre, miután egész nap bebeszéltem a hangomat, könnyed játék volt az egész, szerintem eddigi legjobb énekteljesítményem felvételen.

A hónap utolsó hetében elkezdtünk dolgozni a vizuális koncepción is, elkészült az első fotósorozat. Talán még nem ez lesz a lemezborító, mindenesetre karrierem indulása óta először érzem azt, hogy végre találtam egy olyan partnert ezen a téren, aki kellő érzékenységgel és izgalmassággal tudja befotózni azt az érzést, amit hangokban próbálok megjeleníteni.

4 dal van hátra, egy-két csinosítgatás, és kész vagyunk...

Dáviddal beosztottuk a stúdióidőpontokat szeptember végétől novemberig, így ha minden igaz, november végére kész az album. Ismerve a körülményeket, ha ebből semmi nem igaz, és csúszunk, akkor sem kell még semmivel sietnünk. A cél az, hogy idén nyersanyag szinten készüljön el a lemez, beleértve a borítót, az ahhoz tartozó arculatot, és a sajtókampány előkészítését. Januárban kiveszek egy hónap szabadságot, majd februárban megnyomjuk az indítógombot, és útjára indul a 2. lemezem. Őszintén kíváncsi leszek, hogy ez valóban így fog-e megvalósulni.
Mindenesetre szeptember végén csaptunk egy maratoni stúdiónapot Dáviddal, ahol az eddig felvett dalokat pofoztuk ki vokállal, illetve néhány soron következő dalhoz készítettünk elő ritmusmintákat. Ezen a lemezen a vokálokat leszámítva nem nagyon szeretnék eltérni az élő hangzástól, így a ritmusalapok legtöbbje is gitárral lesz felvéve. Szándékosan írtam, hogy nem nagyon - Markos Miki barátom ezúttal uduval tette igazán különlegessé az egyik készülő számot.

Komponálás szempontjából gyakorlatilag megint borítottam egyet a repertoáron. Szeptember elején magánéleti bevonódásból, saját használatra írtam egy '10 Years' című dalt, ami "sajnos" jó lett annyira, hogy kiválóan passzoljon az album flow-jába, s ezzel ki is ütötte a 'Think Too Much' címűt. Gondolkodtam, hogy megfér-e egymás mellett a kettő, de arra jutottam, hogy úgy túl sok lenne a középtempójú és az angol dal, és nincs is kedvem még egy dalt aprólékosan kidolgozni és jóra gyakorolni, úgyhogy a 'Think' most dobozban marad - egészen biztos vagyok benne, hogy fel fogom használni valamihez. A '10' viszont nagyon tetszik, egészen különleges hangulatú dal lett, és a legszebb az egészben, hogy nagyjából egy nap alatt el is készült - más dalokkal hónapokat vacakolok, ezzel meg pár óra leforgása alatt többé-kevésbé hallgatható eredményt értem el.
Ha már vacakolás, akkor Az Első Nóta (aka 'Jöttem', aka 'Szülinap', aka '80s') természetesen ismét új köntöst kapott, most már biztosan állítom, véglegeset. Végre Bulcsúnak adtam egy letisztult forgatókönyvet (és egy fél pszichológiai szakkönyvet háttérinfóként), amiből ő hozta is a formáját, és első olvasatra úrrá lett rajtam az a jól ismert "kurva jók vagyunk" borzongás. A szövegnek végre lett értelme, viszont az eredeti zene túl napfényes, hurráoptimista volt, nem igazán vezette be az azt követő dalciklust. Bár sajnáltam félretenni egy elég jó zenei ötletet, valójában inspirált voltam a hangulat keresésében, hiszen elég jó kihívásnak bizonyult, hogy a már meglévő 10 dal világához írjak egy olyat, ami összefoglalja azokat, kicsit mintha még parodizálni is kellett volna magamat. Sok dal írása közben nyúlok esettanulmányokhoz, hogy "mit csinálna ebben a helyzetben Paul McCartney?", ezúttal azt néztem, mit csinálna most a Petruska… Ennek ellenére nagyon különleges lett a végeredmény, s bár hangulatában tényleg kiválóan indítja majd az albumot, nem igazán hasonlít semmihez, amit korábban írtam, sőt annyira furcsa, hogy azt sem tudom, milyen hangnemben van.

A gyakorlás most főként az októberben rögzítendő 3 dalra összpontosul, és megint csak meggyőződöm arról, milyen jó döntés egy egész éven át, részletekben készíteni a lemezt. Nüanszok, apróságok, árnyalatok kidolgozására van időm és lehetőségem, amiktől íze, karaktere lesz a daloknak, és mivel nem kell sietnünk több lehetőségünk van a játékra és a spontaneitásra. Ennek, azt gondolom, érződnie kell majd a lemezen!

Az előző blogban írtam, hogy "végre végleges zenei és tartalmi keretet adtam a '80-as / Szülinap' jeligéjű dalnak" - hát ebben a hónapban ugyanezzel a gondolattal tudok indítani! Ez az önéletrajzi "labdafeldobós" dal tulajdonképpen a magja az egész albumnak, az első szám, ami felveti azokat a kérdéseket, amiket a lemez többi részén megválaszolunk. A válaszok szépen megszülettek, magát a kérdést értelmesen feltenni ezek után már kissé nehéz. Bulcsú sem nagyon tudott semmi jót kihozni a forgatókönyvemből, de be kellett látnom, nem is adtam olyan alapanyagot, amivel könnyű dolga volt. Most úgy érzem, összeállt valami, de már egyre óvatosabb vagyok ezzel.

A hónap során a meglévő dalok legnagyobb részét debütáltattam itt-ott, különösképpen a 'Mit'-nél éreztem nagyon pozitív visszajelzéseket. Az átlag dalaimhoz képest hosszabb, és dinamikátlanabb, viszont a sztori eléggé figyelemre késztet, szerintem a szöveg Bulcsú eddigi legjobb alkotása. A 'Think'-nél az derült ki, hogy élőben töketlen, ami a szobámban dúdolgatva jól szól, úgyhogy akárhányszor játszottam ezt a dalt élőben, szinte mindig más volt a verzék dallama. Ez is egy érdekes módszer, figyelem, hogy a színpadi, adrenalintól mdosult tudatállapot mit hoz ki belőlem - végeredményben a dal egyszer lesz csak jól megírva és felvéve, viszont annál többször fogom játszani színpadon.

Most már leginkább a finomítások, szövegátírások kötik le a figyelmemet, no meg a hangszerelés és a produceri munka. Utóbbi alatt értem azt az átfogó gondolkodást, ami az album egységességét segíti elő; hogy az adott művészi terméknek legyen egy határozott világa, kerete. Kísérletezem hangzásokkal, a külöböző érzelmi tónusokkal, keresem a megfelelő partnereket a vizuális tartalmak előállításához, sok emberrel sokat beszélgetek, próbálom emberivé tenni a zenémet.

Szerintem az eddigi legaktívabb komponálási időszakát foglalta magába ez a hónap. Végre végleges zenei és tartalmi keretet adtam a '80-as / Szülinap' jeligéjű dalnak, s ha ennek a szövege elkészül, gyakorlatilag 90%-ban meg van írva az album, ez után csak hangnemi összevarrások, szótag "műtések", és egyéb apróságok váratnak még magukra.

Két dalt, amire eléggé rágörcsöltem - és emiatt az erőltetettnél jobb szintet nem tudtam kihozni - elengedtem. Az egyik a 'Játszótér' munkacímű, és egykor a lemez címadójaként is felmerült dal volt, amiről egyrészt nem volt olyan ötletem, amit szívesen kidolgoztam volna, másrészt pedig ahogy szépen lassan beérett a lemez koncepciója, csak zavart okozott a képben.

A másik a 'Goodtimes', ami ugyan szerintem egy elég erős dal, de vagy 5 irányból boncoltam a "szép idők" fogalmát, és semmi értelmeshez nem vezetett. Már megszoktam, hogy ilyenkor érdemes eltávolodni a daltól, és esetleg pár év múlva elővenni.

Ez történik gyakorlatilag a 'Think Too Much' című 2010-ben félig-meddig megírt szerzeményemmel. Mikor a 'Trouble' jeligéjű dal szövegében elakadtam, egyszerűen az archívumban elkezdtem keresni korábbi szövegötleteket, amiket átemelhetek, így akadtam rá erre a dalra, aminek a szövegét még annak idején publikáltuk is az első generációs honlapomon. Kicsit játszottam az ötlettel, és egész jó dolgok kerekedtek ki belőle. Meglehetősen furcsa érzés egy 5 évvel ezelőtti állapothoz kapcsolódni, hozzáírni, variálni benne, de élvezem.

A másik elengedett dal helyére pedig újra képbe került a 'Mit' jeligéjű vicces dal. A lemez kontinuitása szempontjából először kicsit off-topiknak éreztem, és elbizonytalanodtam a felhasználását illetően, most viszont azt látom, hogy az album egyik dramaturgiai sarokpontja.

Ami picit nehézzé vált az utóbbi néhány napban, az a sok különböző szerep. Egyrészt komponálok, vagyis határtalanul fantáziálok, ötletelek, egész más tudatállapotban vagyok, klasszikusan szétfolyós, művész attitűddel, aminek ugyan megvan a maga terméke, de egy idő után belebambulok. Másrészt hangszerelek, vagyis a már megírt ötleteket racinalizálom a gitárra, megtanulom az énekeket (senki ne higgye, hogy csak úgy születni lehet az ű hang szép frazálására!), ami viszont már egy hideg fejjel végigvitt állapot. Harmadrészt folyamatosan ötletelek a csapatommal a művészi érték marketingre való fordításáról, vagyis, hogy hogyan jut el a közönséghez a zeném - s mivel szeretném, hogy alapvetően személyes és emberi legyen, nem szívesen vonom ki ebből magam. Negyedrészt pedig ott van a koncertező én; hál' istennek egyre lazább, de megint más más világ.

Noha ezeket felismerem, és elég jól kezelem ezeket a különböző állapotokat, egyszer már robbant a bomba a sok kis identitás egymásnak feszüléséből. Viszont abból születik ez az album!

Sokszoros tologatás után a hónap utolsó hetében végre beiktattunk egy újabb stúdióülést, újabb két dal rögzítésére, ahol végre kipróbálhattam a pár hónappal ezelőtt említett általam még sosem végzett felvételi eljárást: egyszerre rögzíteni a gitárt és az éneket! Milyen ironikus, hogy 2015-ben vívmánynak számít, hogy stúdióban is élünk a lehető legtermészetesebb zenei megszólalással! A rengeteg szoftveres javítás lehetőségével egyszerűen olyan magasra emelkedtek a rögzített zene standardjei, hogy a végterméknek szinte semmi köze nincs a valósághoz, pont, mint a szarrá photoshopolt címlaplányok esetében. Éppen emiatt sem a hangmérnök nem szeret bíbelődni a gitármikrofonba átszóló énekkel, a hülye zenész meg, aki eleve nem bír végigjátszani tisztességesen egy dalt, még csak plusz terhet vesz magára azzal, hogy egyszerre két hangszert is jól kell kezelnie. Hazudnék persze, ha azt mondanám, hogy én nem állok be a "címplaplányok" sorába, hiszen én magam is sokszor élvezem a digitális stúdiózás előnyeit, mikor két versszak között kimegyek hugyozni, betűket javítok ki szavakban, és vágatok össze több nekifutásból egy fasza kis performanszt, de azért mindennek megvan a határa. Már a Metropolitán is bizsergette a fantáziámat, hogy az egyszerűbb dalokat élő megszólalásban vegyem fel, de akkor nem álltam készen ilyesmire. Most azonban így készült el a 'Roam' és a 'Nem így' jeligéjű dal, mindenki örömére. Hatalmas energiát sikerült rögzíteni, talán most először kerül majd igazi koncerthangulat lemezre a maga stenkes, érzékeny megszólalásával. Annyira érdekes, hogy itt is előfordulnak kissé elmismásolt hangok, de valahogy sokkal zeneiesebb, ha egyszerre dolgozom a két hangszeremen. Ismét egy újdonsággal bővült a repertoárom!

Bulcsú elkészült a 'Miért' szövegével, a szokásos procedúrájával, miszerint a) "nézem, inspirál, ötletes, jó lesz" b) "hát, nem nagyon haladtam vele, nem tudom, át kell ezt még gondolni" c) 200%-kal felülmúlja az elvárásokat a remek, kész szöveggel. Én a 'Trouble' és a 'Goodtimes' szövegével vacakolok, Bulcsú mellett kicsit elkényelmesedtem, vissza kell rázódnom, de jönnek az ötletek. Alapvetően a fő kihívás mindig abban van, hogy egy teljesen átlagos, bárkivel előforduló témát hogyan ragadjak meg olyan módon, hogy az igazán a sajátom legyen, és ne közhelyes.

Megjelent a 'Nyár' single, "hátoldalán" a 'Morning Prayer'-rel és egy régebben rögzített dalommal. A koncerteken szeretik az emberek, bár nekem még kicsit fel kell oldódnom benne, hogy visszajusson hozzám a reakció. Nem úgy a 'Nem így' jeligéjű versenytárs, ami olyan egyszerű, hogy direkt nem próbáljuk Bencével, hagyjuk, hogy a színpadon magától fejlődjön ez az afféle bespeedezett Bródy János-érzetű power folk. A karácsonykor játszott 'Ajtó' viszont még nem került elő az idei koncerteken, egyrészt, mert Bulcsú javaslatára kicsit még átírogatom néhány helyen, másrészt pedig egyszerűen hangulatilag nem fér el a többi lassú dal mellett. A Metropolitás számokat meg annyira élvezem énekelni, hogy eszem ágában sincs idő előtt megszabadulni tőlük egy új dal rovására. Majd annak is eljön a megfelelő ideje!

Egy bő hónap után május közepén újra a stúdióban voltam, hogy egy angol nyelvű dalt, és a 'Moll-hangnemű-Metropolitás-dal-dúros-átiratát' rögzítsük. Végül az előző bejegyzésben említett, általam még sosem végzett felvételi eljárást nem próbáltam ki, azonban történt egy olyan dolog, ami még soha életemben: első nekifutásra sikerült az egyik szám felvétele! Aki stúdiózótt már, tudja, hogy nem csupán a stresszfaktor kavar be a színvonalnak, hanem egy csomó olyan tényező is, amitől szokatlan a helyzet - a fejhallgató, az ismeretlen szék, a terem döglött akusztikája, a fül gyorsabb fáradása, stb. Ezt a magamfajta, ilyen téren nem túl laza ember csak évek rutinjával tudja megtanulni kezelni, és azt kell mondjam, elég ígéretesek ilyen téren a kilátásaim. Az, hogy egy első take kerül lemezre, óriási sikernek tartom, és a pillanat, mikor Dávid jelezte a dal végén, hogy "ez úgy, ahogy van, jó volt" még sokáig afféle talizmánom lesz az ilyen kihívások során! Egyre játékosabb a rögzített hang, egyre jobban közelít ahhoz az energiához, amivel élőben meg tudok szólalni. És egyre lazább a munka - ugyanis a felvétel előtti éjjel még átírtuk mindkét rögzítendő dal szövegét, s ha ez hallatszik is, akkor is inkább csak frissességet kölcsönöz az előadásnak. Olyan jó, hogy jól érzem magam a rettegett stúdióban! :)

Ebben a hónapban inkább a komponálás volt az, amivel kapcsolatban kicsit frusztrált voltam. Az első hónapok sikerei magasra tették a mércét, jól akarom csinálni, és ez olykor nyomást jelent. Azonban jól emlékszem, a Metropolita írási fázisában is számos alkalommal megtörtént ez, ilyenkor egész egyszerűen elengedtem a dolgot, és megpróbáltam rosszul csinálni, azaz félelem és elvárások nélkül írni. Milyen érdekes az emberi elme, ahogy kevésbé veszem komolyan, azonnal átlendülök egy-egy krízisen. Így született meg a semmiből próbatermi "edzés" közben egy 'Trouble' munkacímű dal, amihez stílusosan egy inszomniás kínlódás közben, hajnali 4 körül írtam meg a szöveget, a hónap utolsó napján pedig a szétfrusztrált '80-as' jeligéjű dal talán végre kapott egy izzadtságszag mentes zenei alapot. Meglátjuk!

Ami a komponálást illeti, ebben a hónapban Bulcsúval a 'Moll-hangnemű-Metropolitás-dal-dúros-átiratán' dolgoztunk. Zeneileg még viszonylag könnyű kimatekozni, hogy minden egyes fok hogyan szól dúr hangnemben, a szöveg már keményebb dió volt. Az volt a cél ugyanis, hogy tartalmilag is kivilágosodjon a dal, de a lehető legkevesebbet változtassunk rajta. Ez jó mókának bizonyult, nem tudom, létezik-e már ilyen poén a zenetörténetben.

De az április inkább a stúdiózásról szólt, nekiálltunk az első pár szám felvételének. A 'Nyár' munkacímű, és egy korábbi, eddig még rendesen sosem rögzített dalom kiadásképesre el is készült, hamarosan meg is jelennek majd online felületeken.

Egyre jobban élvezem a stúdiózást, sőt kifejezetten vártam már, hogy újra rögzítsünk, ötletelgessünk, összerakjuk a darabkákat! Dáviddal is összeszoktunk a Metropolita során, több szabadkezet adtam neki, sőt kifejezetten várom tőle, hogy lepjen meg egy-egy produkciós, vagy keverési javaslattal! Jó érzés, hogy együtt kormányzom valakivel ezt a nagy járművet, hogy van, aki megerősít abban, hogy jó úton járok, vagy éppen átlendít egy akadályon. Tulajdonképpen ő a "stúdió-Bulcsú" a zenémben.

Persze azért érződött, hogy ez a kezdet. Hiába a sok preprodukciós demó, a 'Nyár' munkacímű dal először hatalmas káosz lett; kellett egy alapos takarítás a sávok között, mire elnyerte a végleges formáját. Mindig akad tanulság, mindig lehet jobban csinálni, de hát erről szól ez a műfaj. Szerintem máris lazább és játékosabb hangulatban dolgoztunk, mint a Metropolitán, és ezt én hallom az eredményen is, remélem nem leszek vele egyedül!

Májusban folytatjuk a felvételeket, egy olyan felvételi eljárással, amit még sose csináltam. Elég izgi!

Miután a hónap elején végre egyenesbe került a 'Nyár' jeligéjű szerzeményünk, Bulcsú rekordgyorsasággal elkészült a 'Nem így' szövegével, ami talán az eddigi legőszintébb vállalása a színfalak mögötti gondolataimnak. Éppen ezért persze én nagyon szeretem, bár kicsit félek megmutatni a sérülékenységemet (ó hányszor futottam e félelmem miatt zsákutcába színpadon és civilben egyaránt...).

Egyébként pedig a 'Nyár' és a 'Morning Prayer' stúdióképes állapotba hozásáról szólt a hónapom. Elsőként ezekkel a dalokkal lassan neki is állunk a 2. lemezem felvételeinek, és az a terv, hogy amint lehet, egy kis ízelítőt publikáljunk minél hamarabb. Erre pedig a 'Nyár' igen alkalmas, ha már nyár előtt állunk épp.

A menedzsment részéről érkezett javaslatért először nem igazán lelkesedtem, de vannak helyzetek, amikor jó, ha valami külső dolog eltérít a megtervezett útról. Utólag már inspirál a dolog, hogy minden teketóriázás nélkül bevisszük a friss dalokat a stúdióba. Ha így is maradok, úgy tervezem, hogy havonta 1-2 dal alapjait rögzítem, így kevésbé lesz megterhelő az egész lemezzel kapcsolatos átfogó munka.

Csakugyan menedzseri sugallat eredménye, hogy újra látóterembe került a 'Morning Prayer' c. dalom. Amikor Laura tudomására hoztam, melyik elfekvőben lévő korábbi dalaimat szeretném újramaszterelt formában megjelentetni, kifejezetten hiányolta ezt a számot. Exhumáltam a dalt, és én is úgy látom, hogy valóban megkapó hangulata van, viszont értékelhető felvétel még nem készült belőle. Kicsit kipofoztam, és vadonatúj, felfrissített formában fogjuk hamarosan a nyilvánosság elé tárni - hivatalosan először.
Úgy tűnik, minden zenei periódusra hatással van az aktuális menedzsment; a Metropolita idején Eszter ötlete volt, hogy énekeljem meg a Dunát is a megállók között - így jött létre a 'Híd-ének', előtte pedig Anitának írtam a 'Home, Sweet Home' című dalt az első pár turné emlékére.

Update: Március 31-e van, a 'Metropolita' megjelenésének első évfordulója. Ma rögzítettük a 2. lemezem első hangjait...

Hihetetlen mennyire felszabadította a kreatív mutatóimat az, hogy nem zenélek aktívan. Ha a zenére, vagy a komponálásra úgy gondolok, mint az életem "soundtrack-jére", akkor talán érdemesebb arra kinyitnom a szemem, hogy mi is történik az életemben, és csak ezután elgondolkozni azon, hogy azt milyen zenei kifejezőeszközökkel illusztráljam. Dramaturgiáról, hangulatokról, ízekről beszélünk, és ebben a folyamatban nagyon is sokadik lépés csak a konkrét gitározás. A konkrét gitározás, mint a meglévő tudás gyűjteménye, kellően lekorlátozott abban, hogy ismeretlen területekre tévedjen a fantáziám, ezért is esik jól fejben megszülni (meghallani) egy új dalt, vagy inkább olyan hangszeren írni, amin nem tudok játszani (zongorán).

A hónap nagy része a 'Nyár' munkacímű darab készre faragásával telt. Bulcsúval "érzékszervi" dalt írtunk, ami kezdetnek nagyon erős, ám hamar rá kellett jönnünk, hogy a hosszú versszakok miatt hamar unalmassá válhat a dal, tehát jobban oda kell figyelnünk a nüanszokra, mint valaha. Ezt a kihívást mindketten nagyon élvezzük, kb. két jó szó választja el a dalt a kész állapottól, de ahhoz még, ahogy Bulcsú mondja, műtenünk kell a sorokat. Izgalmas a folyamat, de én olykor türelmetlen vagyok. Egy zártkörű fellépésen a minap el is játszottam a számot a maga félkész formájában, és a hallgatóim komoly reményeket fűztek a dalhoz! Legyen igazuk!

Született egy 'Tranzit' jeligéjű ötlet is, ha már annyira reptéren megfordultam a nyaralásom során. Tartalmilag abszolút a lemez végére kívánkozik, amivel ütné az 'Amikor'-t, ami ugyan szövegileg erősebb, de zeneileg még katyvasz.

Gyakran említem, hogy nálam előbb van meg a sztori, mint a zene, persze vannak ellenpéldák is. Pár hónappal ezelőtt két Beatles-dal összeragasztásával szórakoztam, az 'Eight Days A Week' akkordjaira énekeltem rá a 'We Can Work it Out' címűt. Elég tetszetős lett a végeredmény, amit természetesen addig variálgattam, míg végül minden bűntudat nélkül saját dalnak tudtam mondani. 'Goodtimes' munkacímen fut, és szerintem a lemez húzódalai közé fog tartozni.

A '80s' munkacíművel voltaképp befürödtem, és teljesen elölről kezdtem az egész folyamatot egy új dallal. Ha valóban ez lesz a végleges zene, akkor elég hatásos indulása lesz az albumnak, fingerpicking-vurstli-Beach Boys-feketefelhős vidámság bele az arcba!

A 'Roam' című Szőke Szandra-kollaborációm is elkészült. Ez volt az egyetlen dal, aminek nem szóltam bele a szövegébe, mégis gyönyörűen összefoglalja a lemez világát, és nagyon magaménak érzem. Szandrával 12 éve ismerjük egymást, olyan mintha a nővérem lenne, legalább annyira ismerjük egymás búját-baját, mint a pozitív oldalát, talán emiatt sem volt nehéz belehelyezkednie szövegíróként a fejembe.

Jelenleg úgy látom, hogy az accappella intro/outro ötlete elvetésre kerül, és a lemez közepi instrumentális dalra sincsen szükség. Fontosnak tartom, hogy az album önmagában legyen élmény, és ne csak dalok öncélú válogatása legyen, ennek viszont olyan feltételei, amivel szemben alázatosnak kell lennem.

Egyre jobban alakot ölt ez az album, és még borzasztóan időben vagyok vele.

Most pihenek egy pár hónapot. Idén 20 éve gitározom, és nem volt még olyan időszak az életemben, amikor tudatosan ilyen hosszú időre letettem volna a hangszert; nem tudatosan meg maximum 1 hét elteltével már hiányzott. Most egyáltalán nem hiányzik, viszont ez meglepő módon inkább használ a lemezírásnak, tisztul a fejem a jól bejáratott, és emiatt lekorlátozó gondolkodási rendszertől, nő a szabadságérzetem, és jobban kinyílnak a receptoraim az engem körülvevő világra, jönnek is az ötletek, letisztulnak a régebbiek.

A '80-as' ugyanolyan öndefiniáló, lemeznyitónak kívánkozó dal lesz, mint a 'Keleti', következésképp pont ugyanannyit szenvedek vele, egyelőre a nagyon jó kezdeményt egyáltalán nem követi nagyon jó kibontakozás. Amikor viszont lazítani próbáltam a frusztrációmon jött egy másik ötlet, egy játszótéri metaforával operáló dal.

Utazás előtt közvetlenül írtam Bulcsúnak egy összesítőt, hol állok eddig, miről szólnak az őáltala még kezelésbe nem vett ötletek, és egyáltalán honnan hova tart a lemez. Ez jó ötletnek bizonyult, mert első ránézésre egy nagyon sötét, komor koncepció jött ki, amiből egyáltalán nem jön le az a fajta játékos életigenlés, ami még a Metropolita legsötétebb hangulatú dalaiban is megvan. Fontos, hogy ez szemet szúrt, hiszen azt gondolom, elsődleges célom az, hogy szórakoztassak, egy olyan élményt adjak a közönségemnek, ami a lemez- vagy koncerthallgatás erejéig kiemeli őket a hétköznapokból. Persze, ha igazán őszintén végiggondolom, hogyan érzem magamat most, vagy a generációm hogyan érzi magát, akkor bizony tódulnak a sötét gondolatok. Mindig is szerettem a szembenézést; ha nyakig túrunk a kutyaszarban, hát megéneklem, de a cél az, hogy a zene édesítőszerével azért adjunk erőt egymásnak arra is, hogy kimásszunk belőle.

Szóval az ellensúly még váratott magára, de gyakorlatilag 1-2 nappal e felfedezés után megszületett egy melankolikus nyári dal ötlete, ami valahol félúton helyezkedik el a 'Romeo's Grave' című dalom és a 'Szent Gellért' között. És persze domborodnak a vicces ötletek is, 'Miért' jeligével dolgozom egy folkdiszkón, és a pár hónappal ezelőtt említett Kurt Weil-es 'Mit' is kristályosodik. Lesz itt könnyedség bőven, hiszen a zene akkor is egy könnyed játék, ha az érzelmek legszélesebb skáláját járja be.