A mostani mainstream trendeket figyelve – nem megfelelésből, pusztán kíváncsiságból –, aligha meglepő módon, kevés szívemre való dolgot találok. Ezek közül az egyik az, hogy mostanában elég sok dal egyetlen zenei motívum köré épül. Legyen szó verzéről, refrénről, vagy középrészről (ha egyáltalán van még ilyen), végig ugyanaz az a két vagy négy ütemes akkordmenet szól. Nem csupán a törzsi, hipnotikus jellege miatt tetszik ez a monotonitás, hanem azért is, mert egyszerűen rá vagyok kényszerítve arra, hogy a dallam és a történet – vagyis ami igazán fontos - izgalmas legyen, és akarjam tovább gördíteni ezt az önmagába forduló hurkot. Ha nincs elég színem, akkor okosabban kell bánnom a grafitceruzával, alakokkal, árnyékokkal, mélységgel, stb.

Persze ez sem újkeletű dolog, nem véletlen, hogy akárhányszor kísérletezem ezzel a metódussal, mindig valami dél-afrikai téma ugrott be. Ebben a szellemiségben a Nincsen és a Help után az elmúlt hetekben megszületett az N.M.I. munkacímű szerzemény. Érdekes volt ezúttal, hogy egy olyan szövegre kezdtem el demózni, ami sem történetben, sem szavaiban nem kerek. A Bulcsú által kitalált tételmondatból egész egyszerűen kihagytam a tárgy esetet, amitől fura felhangja lett a dalnak, meglehetősen szokatlan téma fele terelve a még készülő szöveget. Sokakat érintő téma, amiről nem beszélünk. Imádom.

Tavasz közepétől tervezünk nekilátni a felvételeknek, bár maga a procedúra alakulása még kérdéses számomra. Ahhoz, hogy a Miért pont én? világából kiindulva kövessük ezt az akusztikus-elektronikus hangzást, elég sok analóg ritmus alapot kell rögzítenünk gitártesttel, tapssal és perkával, illetve néhány visszafogottabb, atmoszférikus, szintetizált hangot is. Ez utóbbihoz viszont nem igazán értek, a jelzésértékű demó sávok felfejtését kidelegáltam. Ez megint új dolog számomra, hiszen ilyen, közvetlenül a dalt érintő feladatot még sosem bíztam másra, ideje volt már átélnem ezt a felszabadító érzést is.

A legutóbbi bejegyzésben említett két kisebb projekt olyannyira elvitte a kreatív fókuszomat, hogy az év végéig alig történt előre mozdulás a harmadik lemez ügyében. Az elkészült két EP közül az egyik meg is jelent karácsonykor, a másik tavasszal érkezik; stúdiós pályafutásom eddigi legjobb hangulatú, leglazább felvételei remek környezetben egy kiváló zenei rendezőtárs és hangmérnök segítségével. Ez mindenképp jó előjel nagylemez készítése előtt.

Annak ellenére, hogy egy album világa 4-5 dal megírása után ölt igazán alakot, számomra a ’Nincsen’ egy olyan új lehetőséget nyitott ki, amiből még többet és többet akartam. Ezzel kicsit lyukra is futtattam a kreativitásomat, mert gyakorlatilag egy dal alapján előhuzaloztam a teljes produkciót; a kísérletezgetések során túlságosan a formával kezdtem foglalkozni mindenféle tartalmi ötlet nélkül, borítékolható volt, hogy nem jutok egyről a kettőre egyhamar.

Hozzászoktam már ahhoz, hogy a sok kis haszontalan loop, hevenyészett szövegfoszlány általában nem válik kész dallá, ebben a lelkiállapotban hagytam pihenni a projektet és magamat is az én elején. Február első napjaiban azonban történt egy áttörés. Van egy ’Help’ munkacímű dalom, amit már vagy jó két éve nyüstölök: kellemes dél-afrikai gitártéma, izgalmas szövegötlet, jó cím, de sehogy nem akart igazán ütős dallá összeállni. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy minden egyes szerkezeti elemben ugyanaz a hangmagasság és a hangsúlyozás, sőt a szótagok száma is, verzétől bridge-en át a refrénig. Egyszóval: unalmas. Persze, hogy nem inspirált semmire. Próbáltam kimatekozni, hogyan lehetne másképp, de mindig túl kimódolt lett a végeredmény. Félre is tettem végül a dalt, de időről időre nem hagyott nyugodni. Végül egy céltalan „gitározgatás” hozott egy olyan megoldást, amire nem is gondoltam; mikor csak félig odafigyelve belekezdtem a dalba. Igazából már előre sejtettem a kudarcélményt, de nemhogy a kudarc maradt el, a semmiből ott volt egy remek refrén. Az egyik pillanatban még nem volt ott, a másikban meg már igen. Imádom ezt az állapotot! Nem értek az agykutatáshoz és spirituális magyarázatot sem keresek, mindenesetre ez a sikerélmény újabb tanúbizonysága annak, hogy néha jobb elengedni a dolgokat, s picit távolabbról, játékosabban közelíteni feléjük. Külön öröm – és újabb görcs elengedése -, hogy megoldásaiban abszolút illik a ’Nincsen’ világához is.

Egy másik hasonló, rálazulással kapcsolatos sikerélményem egy ’Mine’ jeligével futó dalhoz kapcsolódik. 8 éve írtam másnak, felmerült a Kapunyitóra, aztán a mostani EP-khez, aztán most is, extra dalnak... várjunk csak – tettem fel magamnak a kérdést – miért csak extra dalnak? Ez egy jó szám, zeneileg és tartalmilag is kifejezetten illik a narratívába, ráadásul, aki hallotta, mind nagyon szereti (ilyen jellegű egyetértést más dalommal kapcsolatban nem tapasztalok). Itt van évek óta a szemem előtt, és én tudomást sem veszek róla. Mit keresek még? Miért hajtom a semmit, miközben már megalkottam valamit, ami jó?

Na, ebben össze is foglaltam nagyvonalakban, hogy miről fog szólni a lemez! :)

Hogy mennyire volt album készítés szempontjából releváns a szeptemberem, nézőpont kérdése. Új dal ugyanis nem született, legalább is olyan nem, amit a majdani lemezre szánnék. Ennek ellenére az egész hónapomat ötleteléssel, hangszereléssel, demózással, sőt stúdiózással is töltöttem, ugyanis több, kisebb projekten dolgozom most egyszerre.

Egy különleges produkció felkérésére írtam néhány új dalt, ami elég jótékonyan hatott a kreativitásomra. Előfordult már korábban is, hogyha más hangjára, zenei világára írtam, sokkal inkább képessé váltam dobozon kívül gondolkodni és lazábban alkotni, mint a saját, olykor túlságosan is szűkre szabott kereteim között. Ez mindenképpen tanulságos sikerélmény egy ilyen nagy feladat körvonalazódása közben.

Ezen kívül már nyáron elkezdtem dolgozni egy olyan kisebb, saját produkción, ami majd kitölti az űrt a Kapunyitó és a Harmadik között, időközben azonban abból az egy kicsiből is kettő lett. Anélkül, hogy túl sokat elárulnék ezekről, elég az hozzá, hogy igen játékos formában készül ez a két anyag, hiszen nem vadonatúj, önmegvalósító szerzemények görcsös betanulásáról van szó, hanem sokkal inkább a felmerülő lehetőségek kreatív kihasználásáról.

Persze nem előírás, hogy egy vadonatúj, önmegvalósító szerzemény ilyen küzdelem árán születik meg. A fenti hozzáállás reményeim szerint átmenthető a majdani album készítésére is, hiszen történt már így korábban is. Éppen erre jó ez a kis visszaszoktató munka, edzem az olimpiára.

Hihetetlen, milyen rapszodikusan tud változni az, ahogyan látom a dolgokat, ha ér egy kis sikerélmény. Múltkori kijelentésemre, miszerint alig írtam valamit, rögtön rácáfoltam, amint nekiálltam rendezni a fejemben eddig felgyülemlett ötleteket. Akkor lettem igazán motivált, amikor augusztus közepén, csak kíváncsiságból hangrögzítőre játszottam egymás után ezeket a motívumokat, és a pár másodperces hangulatocskák meglepően izgalmasan szóltak egymás mellett. Hihetetlen, de ennyi elég volt ahhoz, hogy rákövetkező héten már meg is írjak egy dalt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már régóta elfeküdt nálam egy forgatókönyv, amihez Bulcsú pár hónapja írt is szöveget, de nem foglalkoztam még vele. Annyit tudtam, hogy valami monoton dolgot képzelnék el hozzá, és erre volt is egy alkalmas riffem, mindössze két ütem. Amellett, hogy gitártéma alapú komponálás önmagában is új nekem (zongorán írtam az első két lemezt), egy igen izgalmas kísérletezés során született meg a ’Nincsen’ jeligéjű dal. Bepötyögtem stúdióprogramba ezt a rövid motívumot, és elkezdtem hangszerelgetni. Az volt a célom ugyanis, hogy minél többet hozzak ki ebből a két ütemből. Végig ugyanaz megy, közben mégsem; hol átfordulnak a hangsúlyok, hol az ének teremt új színt, s mindez nagyon passzol a szöveghez is. Érdekes tapasztalás számomra az is, hogy ezúttal nem harmónia alapon gondolkodtam. Maga a riff is elég melodikus (sőt tonálisan elég megtévesztő), a dallamot pedig „csak úgy” rápróbálgattam, és ami kifejező volt, az maradt. Új módszerekkel való kísérletezés, újfajta gondolkodás, játékosság – ez igen ígéretes kezdet.

De a kész dalok sorozata sem ezzel a szerzeménnyel kezdődött. Tavaly karácsonykor született egy ’Ugyanonnan’ című instrumentális dal. Ez ugyanolyan spontán, érzelmi megnyilatkozásból csatornázódott a kezembe szinte készen, mint annak idején a Nem így képzeltem el, csak most pozitív kontextusban. Már a Kapunyitónál is felmerült ilyesmi, ezúttal azonban tényleg szeretnék hangszeres lélegzetvételeket a lemezre.

Érdekességképp a demózási fázis lépései a kezdeti ötleteléstől a stúdióképesre hangszerelt állapotig

Újra itt, újra egy új lemez halovány gondolatával a fejemben. Előre szeretném leszögezni, a blog nem véletlenül kapta a címét, nem tudom, mikor lesz az itt leírtakból kézzel fogható eredmény! Nem lesz idén a karácsonyfa alatt új Petruska-nagylemez, és az sem elsődleges célunk, hogy a 2018-as év során megjelenjen.

A Kapunyitó album legfőbb gyújtópontja az volt, hogy máshogy akartam elkészíteni, mint az igen szűk határok között született, és emiatt olykor szorongós Metropolitát, tartalmilag pedig elég határozottan tudtam, mit szeretnék közölni. Amikor mindez elkészült, egyszerűen eltelt vele a kreativitásom. Szerettem, mert pont olyan album lett, amilyennek elképzeltem, nemcsak közvetlenül a születése előtt, hanem még 2010-ben a karrierem kezdetén is ilyen zeneiségről, szellemiségről, és színekről álmodtam. Kb. 6 év kellett, számos útvesztővel, mire mindezt önerőből megteremthettem magamnak.
Az album, ahogyan egy magyar nem mainstream szabadúszótól várható, természetesen nem váltotta meg a világot, viszont egy magyar nem mainstream szabadúszóhoz képest meglepően sikeres lett, jól fogy a mai napig, és mostanra úgy ahogy, de állandó helyre pozícionált a magyar zenei palettán.

Mind amiatt, mert az első két lemezem gyakorlatilag egy nagy, két és fél évig tartó lélegzetből született, mind pedig azért, mert egyszerűen szerettem volna megünnepelni a sikereket, szándékosan lazítottam a komponista szerepemen, ami olyannyira jól ment, hogy ezidáig alig írtam valamit, és különösebben ötletem sem volt néhány skiccet leszámítva.

Az igazság az, hogy nem is volt azóta olyan csönd az életemben, hogy képes legyek egyáltalán összegezni a gondolataimat. A Kapunyitó turné jelenleg is zajlik, és a kiégés közelről sem fenyegeti a dalokat, sőt egyre jobban szeretem őket. Viszont a rengeteg, olykor már túlhajszoltságig is eljutó elfoglaltság pedig idén nyár elejére olyan szinten leszívta a dalszerzésre szánt kreativitásomat, hogy ha nem jelen idejű munka miatt kellett, akkor nem nagyon foglalkoztam a zenével. A magánélet a másik ilyen tényező, abból is kaptam szépen kihívásokat az elmúlt időszakban. Ez ugyan a majdani lemez tartalmában segített, de a vágyott csönd megtalálásában aligha. Aztán ott van a hülye kényszer, hogy elkezdem találgatni, miért szeretik az emberek a Kapunyitót, és akkor ennek a képnek megfelelve, jól bevált panelekből megpróbálok nagyon Petruska-dalt írni...

Aztán szépen lassan rájövök, hogy nem kell jobban Petruskának lennem Petruskánál, hiszen én vagyok ő. A zeneszerző, aki jobb pillanataiban képes elég bátor lenni ahhoz, hogy megint valami újjal kísérletezzen, és talán már van annyi véleménye és saját élménye a zene univerzumában, hogy még ha a metróról mondjuk villamosra is vált, a kapunyitót pedig hagyományos kulcsra cseréli, még talán akkor is olyan dalokat képes írni, amiktől nem fog elmenekülni senki, aki szerette a Szent Gellért teret, vagy a Trouble in My Mindot.

És akkor egy ilyen jobb pillanatban hirtelen rájövök, hogy a jegyzetfüzetben már tavaly óta ott van pár jó sor, egy teljesen kész vázlat, amit jé, miért nem küldtem még át Bulcsúnak, ott van egy-kettő, Kapunyitóról lecsúszott félkész dal, ami nem is olyan szar (update: de az), és előkerül az ájfon-hangrögzítőből is egy tucat gitár riff, amik egyszer csak elkezdik mesélni nekem a történeteiket. És akkor már hallom, látom, rögtön vizionálom, tervezem, szervezem. Felhúzom a paravánokat lelkem erre szánt szegletében, és kitáblázom a nagy munkálatokkal kapcsolatos információkat: ilyen szép lesz, olyan jó lesz. Átadás: nemtommikor.

Márciusban voltaképpen már alig akadt dolgunk a lemezzel. Az elkészült masterből megcsináltuk a cd fájlt, vagyis a szünetek, áttűnések és a kihalkulások helyét meghatároztuk. Néhány finomhangolás után a cd tok és a füzet is nyomtathatóvá vált, elindítottuk a gyártás folyamatát.

Érzelmi oldalról viszont igen intenzív hónap volt. Két évnyi munka után először kezembe venni a kész kiadványt igazán megindító érzés volt, végre fizikai formában megvalósulva látni a "csomagomat". Nagy fellélegzések közepette átadni a lemezt legközelebbi a csapattagoknak, Bulcsúnak, Bencének és Dávidnak, látni a szemükben azt a lelkesedést, amivel végigasszisztálták ezt az egész időszakot, az öröm és a győzelem érzését hozták el mindannyiunk számára.

2014 nyarán írtuk meg az első dalt Bulcsúval, az Amikor én még felnőtt voltam címűt, végül ez lett az utolsó is, amivel még dolgunk volt tavaly decemberben. 2015 március 31-én, szinte napra pontosan egy évvel a megjelenés előtt kezdtük el felvenni a lemezt a Nyár című dallal, a legutolsó felvételi napnk idén január 4-én volt, amikor Tóth Janó és Benkő Zsolt hozzáadták a maguk szerepét az Ajtón túlhoz. Annyi spontán és kreatív pillanat történt az írás során, hogy az album legelső szinopszisához képest mindössze 3 dal született meg az eredeti tervek szerint, a Traveling Suitcase (jóllehet, ez már 3 éve kész volt), Az ajtón túl, és az Amikor én még felnőtt voltam. Két egykori Swindelli koprodukció újrahasznosítása sajnos kudarcba fulladt, így született meg új szöveggel a Roam, és így maradt dobozban a What's the Time átirata, melyet végül gyengének ítéltem meg.

16 elkészült dalból válogattunk. Azt tudtam, hogy a Morning Prayer nem fog beleférni a lemez tartalmi folyamatába, így azt gyorsan meg is jelentettük tavaly a Nyár single "B-oldalán". Az Újbuda-reggel című önparafrázis tartalmilag passzol ugyan, mégis csak egy formai vicc, ezért rá is tettük a lemezre, meg nem is - a cd vásárlók egy kupon segítségével kapják meg. 3 további dalt megírtam, de a stúdióig nem jutottak már el. Ezek közül az egyik a Dante & Beatrice című gitárdarab, végül elvetettük a lemez közepi "megpihenés" lehetőségét. Két angol nyelvű szerzemény, a Think Too Much és az It Ain't Mine azért maradt dobozban, mert végül túl sok lett volna a lassú és az angol dal, jó eséllyel kerülnek majd rá a harmadik albumra.

Azt érzem, hogy pontosan azt az albumot készítettem el mind zeneileg, mind pedig tartalmilag, amit 6 éve, a pályám elején megálmodtam. Büszke vagyok rá és boldog vagyok vele, hiszen rengeteg szakmai és személyes kihíváson kellett keresztülmennem ahhoz, hogy ez ebben a formában, ilyen lelkülettel meg tudjon valósulni. Másfelől pedig elég rémisztő is, hiszen hogyan tovább? Teljesen őszintén, fogalmam sincs. Ami jó ebben az ürességben, hogy most kielégítve számos, évek óta bennragadt zenei vágyamat, képes vagyok nyitottabban kísérletezni, kollaborálni, hatásokat begyűjteni. Aztán, hogy ez hogyan formálja majd a harmadik albumot, az szó szerint a jövő zenéje.

Az érdekes az egészben az, hogy voltaképp egy olyan fejezetet zárok le most, ami még csak most kezdődik igazán. A lemez elkészült, egyszer meghallgattam a cd-t, tetszett, megnyugodtam és elpakoltam. Innentől kezdve a dalok nem az enyémek már. A szerzemények elkezdik élni a saját életüket a színpadon, ahogyan a pillanatnyi energia formálja, érleli őket. A cd-n és a streaming felületeken tárolt bitek remélhetőleg valamiféle információvá válnak a közönség szívében, legyen az érzelmi vagy intellektuális élmény, vagy újabb kihívás egy fiatal gitáros számára. Ebben a helyzetben csupán annyi a dolgom, hogy a legjobb szívvel és legjobb tudásom szerint csatornázzam az általam megélt érzelmeket, történeteket az elkövetkezendő évek során, és hagyjam, hadd meséljenek ezek a dalok arról hogyan lett a kapunyitási pánikból egy izgalmas, lehetőségeket ígérő nyíló kapu.

A napokban épp valamelyik bulvármédia írta, hogy minden egyes Dalon kívüli percemet az új lemezem munkálataival töltöm, de olyan hangnemben, mintha valami Superman lennék. A valóságnak ez némiképp megfelel, ám feszült munka helyett már csak apróságokat javítgatunk, finomhangulunk, gyakorlatilag az utolsó simításokat végezzük az albumon.

A nyaralásom utolsó napjaiban megkaptam Dávidtól az általa késznek tartott mixeket. Megint csak meggyőződtem róla, milyen kreatív társsá vált az elmúlt két évben, minden kimondatlan elképzelésemet is tökéletesen teljesítette. Persze mindig van egy-két dolog, ami lehetne más, vagy jobb. Mindig veszünk észre hibákat, amiket javítgatunk, a februári stúdióüléseket ezekre szántuk, illetve a masterelésre, amiről még mindig nem tudom egész pontosan, hogy mi (azért biztos, ami biztos, ebből is a második, harmadik verziókat fogadtuk el). Amit tudok, hogy az album szempontjából itt dől el, hogyan szólnak egymáshoz képest a dalok, milyen hosszú szünet lesz egy-egy szám között, milyen érzületekbe akarjuk utaztatni a hallgatót. Ez egyébként mindig többszöri felülvizsgálatot igénylő munka, hiszen lehet, hogy egyik nap fáradtan úgy gondolom, jól esik a hosszabb szünet a lassú dal és a gyorsabb berobbanása között, aztán másnap esetleg felpörögve úgy gondolom, hogy azonnal következzen és még legyen hangosabb is! Borzasztó szubjektív dolog ez, nekünk meg minél objektívebb döntéseket kell hoznunk (és aztán mindez az iTunes-on, vagy a torrenten nem is fog hallatszódni...).

A nyomdában papírokat tapizunk, színeket ellenőrzünk a borítóhoz, én meg szinte meghatódva követem figyelemmel, ahogy ez a két éves munkafolyamat lassan alakot ölt. És mindebben az a jó, hogy sem én, sem a résztvevők nem vesztették lendületüket, hiába fejezzük be az albumot, inkább egyfajta kezdeti lelkesedés van az egész csapaton, hogy végre nyilvánosság elé tárhatjuk!

Gyakorlatilag még a decemberemet nyögöm. A koncerteket egy időre letudtuk, karácsonykor jutott néhány nap pihenő, ezt leszámítva viszont még mindig ugyanabban a projektzárási rohamban vagyok, amiben az ünnepek előtt végeztem a dolgaimat. Szerencsére nem eredménytelenül. Bár ahogy számítani lehetett rá, megcsúsztunk egy csomó mindennel, de így is mindent pályára tudunk állítani.

Az újév első estéjén Micsoda 'Zanzinger' Dániel barátommal véglegesítettük a borítót és a CD füzetet, ami valami egészen fantasztikus lett. Én magam is azt érzem az eredményt látva, hogy kíváncsi vagyok ennek a Petruskának a zenéjére. Dani mindent teljesen analóg módon, nagyfelbontású filmre fotózott, még a pszichedelikus előlap sem utólagos manipuláció, hanem egy szerencsés véletlen műve. Korábban sosem voltam elégedett a zeném vizuális megjelenítésével, amiért első sorban magamat és a belső tartalmaim koncepciótlanságát okoltam. Erre a lemezre viszont úgy érzem megérkeztem a következő pontra az utam során, és milyen érdekes, a velem együtt dolgozó kreatív emberekkel is hamarabb jutottunk dűlőre. Lehet, hogy ez más előadóművésznek evidens, nekem nehezebb feladat, ám élményt jelent rátalálni az utamra.

E sorokat 4-én, az album utolsó felvételi napjáról írom. Tóth János Rudolf egykori mesterem, és barátom felénekelte az ő részét a duett dalba - messze kifejezőbben és szenvedélyesebben, mint amit én el mertem képzelni. Benkő Zsolt ugyanebbe a szerzeménybe feljátszott néhány elektromos gitár szólamot. Ezek lettek az első olyan gitárhangok Petruska-lemezen, amiket nem az én kezemből szólnak. Én egy kis vokált még felveszek az egyik számba, aztán Dáviddal megbeszélem a keverési preferenciáimat, s ezzel részemről vége a stúdiózásnak.

Néhány napon belül szabadságra megyek egy hónapra, és nem viszek magammal semmilyen albummal kapcsolatos gondolatot. Dávidra nyugodt szívvel rá merem bízni a maradék dalok keverését, a kiadványtervek rendben vannak, a gyártósor készen áll. A koncertek szerveződnek, a semmiből ölembe hullott Dalos szereplésnél pedig akarva sem találhattam volna jobb indítást a 2016-os évnek és a 'Kapunyitó' című albumnak!
Ideje rápihenni a következő fejezetre!

Egész hónapban akkora hajtás volt, hogy a stúdiónapló segítségét kellett kérnem ahhoz, hogy egyáltalán emékezzek arra, mit csináltunk. E szerint befejeztük a félbehagyott 'Jöttem' jeligéjűt - a legalább három inkarnációt megélt Első Nótát -, és a maradék két restancia is rögzítésre került, az 'Amikor' és az 'Ajtó'. Érdekes, hogy pont ez a két dal született a legkorábban, de ezekkel bíbelődtünk annyit, hogy még az utolsó pillanatban is variáltunk rajtuk egy csomót. Olyan szempontból viszont szerencsés volt ezekkel a számokkal befejezni a munkát, hogy valóban ez a két dal zárja az albumot, talán a projektzárás fölötti ünneplés öröme hallatszódik majd a lemez kifutó ütemein is.

A másik, ami lekötötte a lemezre szánt energiánkat, az a 'Trouble in My Mind' című dal idő előtti véglegesítése, maszterelése. Ugyanis beválogatták A Dal 2016 című tévéműsorba. A műsorral kapcsolatos motivációmról a rendes blogomon írok részletesebben, a lemez szempontjából annyit fűznék hozzá, hogy ez mindenképpen jó előjel a következő fejezetre nézve. A Petőfi Rádió játssza, vagy játszotta rendszeresen a 'Nyár'-t, a lemez előtt a 'Trouble' is figyelmet kap, jóval ígéretesebb minden, mint a Metropolita előtt.

A lemezkészítés természetesen nem csupán a dalok írásáról és felvételéről szól. A hónap során elkészült az új honlapom, ezúttal végre egy kellően letisztult, minimalista rendszer lesz, ami nem fogja megosztani az odalátogatók figyelmét a sok választási lehetőség között.
Megtörtént a fotózás második etapja, készül a borító és az arculat.
Egyeztetünk a sajtós csapatommal, mikor mire tegyünk hangsúlyt, hogyan juthat el minél több emberhez a zeném.
... és amikor minden szépen meg lett tervezve, a semmiből jött az Eurovíziós bejutásom, ami teljes mértékben megborította a terveinket, persze nem bánjuk.

Egyébként pedig a december sosem látott elfoglaltságot követelt tőlem. Ilyenkor eleve extrém sok koncert van, de idén erre rájött az extrém feszített stúdiózás, a Dal című műsorral kapcsolatos azonnali intézkedések tömkelege pedig csak púp volt a hátamon a karácsonyi rohangálás előtt. Eléggé féltem, hogy hogy fogom bírni idegekkel ezt a feszített tempót - a készülő lemez dalaiból ki is derül, hogy ilyenkor elég problémás személyiség tudok lenni. De ahogy az album is egy hosszabb küzdelem után győzelemmel ér véget, az én hónapom is minden teher ellenére örömteli, és kiegyensúlyozott volt. Nem kis belső munka árán, de sikerült.

Cookin' in the Kitchen of Love
2015. november

Besűrűsödtek a lemez körüli teendők, gyakorlatilag másról sem szólt a hónapom. A maradék 4 dalból felvettünk kettőt, toldozgattuk-foltozgattuk a régieket hegedűvel, vokállal. Utóbbi, a naptárba "bigyózás" címkével bejegyzett tevékenységeket élvezem leginkább; a felelősségteljes gitározás és éneklés már megvan, ilyenkor már csupán ki kell színezni a képet, hogy aztán ezek a kis észrevehetetlen árnyalatok adják meg a dalok hangulatát. A legjelentősebb bigyózás kétségkívül a 'Nyár' című dal teljes újragondolása volt. Ezt a számot mindenki utálta, mert nagy sietségünkben elég koncepciótlanul túlhangszereltük, és semmit sem sikerült megőrizni az élő megszólalás bájából. A hegedűt leszámítva az egész alapot újraépítettük, és végre az a hangulat árad az eredményből, amit kezdetben is megálmodtunk.
A két új dallal nagyon furcsa viszonyom van. Megírtuk, megtanultam, felvettük, és készen lettek. Olyan gyorsan és kiegyensúlyozottan történt mindez, hogy olyan érzésem volt, mintha nem is az én produkcióm lenne, mintha nem ismerném hónapok óta ezeket a szerzeményeket. Furcsa, de nem feltétlenül negatív érzés - néha jobb kicsit távolabbról szemlélni egy-két dalt, bátrabban, nagyobb kísérletező kedvvel állok ilyenkor hozzájuk.

Aztán elérkeztük a kritikus ponthoz: elkezdtük a keverést. Dáviddal az elmúlt két évben összeszoktunk annyira, hogy nyugodt szívvel bíztam rá a mixelést, kifejezetten azzal az igénnyel, hogy lepjen meg. Általában az instrukcióim nélkül is az szól, amit elképzeltem, vagy ha nem, sokkal izgalmasabb a prekoncepciómnál. Jobban szeretek egy majdnem kész eredményt hallani, mint végig ülni a folyamatot, mert így sokkal inkább az átlag hallgató fülével, jobban egyben hallom a produkciót. Aztán, hogy mi legyen előtérben, mennyire legyen egy adott hangszer  visszhangos, a végén együtt tisztázzuk le.

Persze elég fárasztó összezárva lenni ezekkel a szétanalizálgatott dalokkal heti 5 napon át. Döntéseket hozni, amik részét képezik majd az életmánek elég felelősségteljes, nehéz dolog. Néha behisztizik a fülem, és minden szarul szól, minden szarul lett feljátszva, és teljes reménytelenség van, de szerencsére van már annyi rutinom, hogy tudjam, ez sokkal inkább a fáradtságomból fakad, nem pedig az adott anyag minőségéről mond el bármit is. Ilyenkor a legjobb dolog, hogy eltávolodom az egésztől, és nem hallgatom ezeket a dalokat. Pár nap elteltével pedig friss füllel és, nem utolsósorban, élvezettel tudom beleásni magam újra ezekbe a kihívásokba.

A decembertől picit félek. A szokásosnál több koncert vár rám, a stúdióban az utolsó simítások még váratnak magukra, s ezzel nagyjából extrém elfoglalt is leszek karácsonyig. Alapvetően inspirál ez az életmód, illetve még ha nem is ez a legideálisabb időbeosztás, szeretném élvezettel végigcsinálni, ha már ezt a munkát válaszottam. A lemezzel még bőven csúszhatunk, ha bármi gond van, a Metropolita anyagának utolsó koncertjei pedig már kisujjból is kicsúsznak. Fingers crossed.